III.fejezet

Aurora

Miután felöltöztem, lementem és az első dolgom volt, hogy kilépve a tornácra a kutyámat, Aigist hívtam magamhoz. Kiálltásomra az erdőből érkezett válasz, egy mély, öblös ugatás formájában. Szinte azonnal zörögni kezdett az avar tőlem kicsit balra, aztán hatalmas teste kirobbant a fák közül.

Mosolyogva néztem, ahogy fut felém. Az egyetlen élőlény volt, aki önzetlenül szeretett, nem várva semmit cserébe, csak némi ételt. Fajtáját nézve kaukázusi juhász volt, a termete pedig kis túlzással ugyan, de leginkább egy borjuhoz hasonlított. Kb. 60 kg nyomhatott, két lábra állva pedig a feje az enyémmel volt egy magasságban. Rendes kutya lévén, lefékezett mielőtt nekem jött volna. Boldog csaholással üdvözölt, aztán egész egyszerűen a tornácra rohant, és rávetette magát a már korábban kirakott ételre és friss vízre. Körbenéztem és kíváncsian kémleltem be a fák közé. Vajon mit talált arra Aigis?

Mivel a konyhán keresztül jöttem ki a hátsó ajtón, így az erdőtől csak 20 méter választott el. Magamba szívtam a csípős hajnali levegőt és élveztem a fenyők összetéveszthetetlen illatát. Imádtam, hogy a természet ennyire közel van hozzám. Valahogy egész életemben ez tűnt a természetes közegemnek. Nem szerettem a nagyvárosokat, gyűlöltem Floridát is, ahol anyámékkal éltem. Amíg édesapám élt, gyakran jártunk ketten kempingezni, és ködös gyermekkoromból az is felrémlett, hogy egyszer Forksban is voltunk már. Az emlékeim megfakultak ugyan, de az érzéseimre jól emlékeztem. Akkor, ott, biztosan éreztem, hogy ez a hely több nekem, mint bármelyik másik, ahol eddig jártam. Gyermekszemmel magától értetődőnek vettem, hogy az erdő, ami körbe vesz, zöldebb, mint máshol, hogy a levegő illatosabb és az éjszakai neszektől nem ijedek meg. Itt biztonságban vagyok.

 Mikor tegnap megérkeztem elég volt egyetlen mély levegőt vennem az erdőben és az érzés újra eltöltött. Tudtam, hogy végre hazataláltam. Itt védve vagyok, és valamiért nem töltött el rémülettel ez a bizonyosság. A kezdetektől ez volt az én otthonom. Itt végre új ember vagyok, a nulláról indulok, a titkaimat senki sem ismeri, és talán végre "igazi" barátaim is lehetnek.

Ahogy tekintetem elszakítottam az erdőről, kicsit távolabb, a földön figyelmes lettem valamire. Odasétáltam és a kezembe vettem egy darabka fekete anyagot, ami a fűben hevert. Kétséget kizáróan egy farmernadrág része volt egykoron. Eltűnődtem, ez vajon, hogy került ide?! Ahogy körbenéztem, kb. 2 méteres körben, felfedeztem a ruhadarab többi foszlányát is. Mivel a hajnali pára lerakódott a fűre, a kezemben tartott anyag is nedves volt. Halványan ugyan, de éreztem a belőle áramló kellemes illatot is. Kicsit közelebb emeltem az orromhoz és egy mélyet szippantottam. Agyamat megrohanták az emlékek. Az álmomban érzett illat kísértetiesen hasonlított erre. Az üresség érzése ismét megrohant. Kezemet leeresztettem. Döntöttem. Valami hasznos elfoglaltságot keresek, talán úgy könnyebb lesz kitölteni vagy elfelejteni ezt az űrt!

 Bementem hát és végignéztem az alsó szinten. Volt tennivaló, hisz tegnap miután a költöztető cég lerakta kevéske holmimat, amit még Floridából hoztam magammal, csak behordattam a dobozokat a nappaliba, mert közvetlen ezután megérkeztek az új bútorok, amiket viszont Seattle-ben rendeltem. Szerencsére a ház, részben bútorozott volt, a konyha például teljesen felszerelt, ezért csak a nappaliba vettem néhány könyvespolcot, kanapét 2 fotellal, egy dohányzóasztalt, valamint egy állványt a tv alá, illetve az étkezőbe egy asztalt 4 székkel. Ezekkel gyorsan megvoltam, pedig az említett helységeken kívül, az alsó szinten még egy előszoba és egy háló kapott helyet, melybe gardróbszekrények voltak beépítve, így a helységbe csak egy franciaágyat szántam valamint egy komódot. A zuhanyzó és a mellékhelység, akár az emeleti komplett fürdő, nem igényeltek nagyobb odafigyelést, csak az én hálószobám fenn, amit egyszerűen rendeztem be, akár a lentit, avval a különbséggel, hogy mivel még iskolába jártam az erkélyajtó mellett helyet kapott egy íróasztal is. Hát végre letudtam a bútortologatást, ami persze egy egész délelőttömbe került!

 Bár a festők előző nap végeztek, mégis az egész házban terjengett még a festékillat, így kinyitottam az összes ablakot és az ajtókat is. A könyvespolcokra kipakolt könyveimet rendezgettem - amiből rengeteg volt, mivel egyik kedvenc időtöltésem az olvasás - amikor röviddel 10 után megérkezett a szerelő, akit tegnap hívtam. Bekötötte a kábeltévét és az internetet.

Mikor lent végeztem a dobozokkal, elhatároztam, hogy eszek valamit. Mivel az idő már délután kettő körül járt és igazából véve nem is reggeliztem, elég éhes voltam.

A hűtőt kinyitva azonban rájöttem, hogy a tegnapi szendvicsen kívül, amit egy benzinkúton vettem, semmi sincs itthon, és mivel az sem volt túl étvágygerjesztő, inkább kidobtam a szemetesbe. Szerencsére tegnap találtam a postaládában néhány szórólapot és volt köztük egy étteremé is, így hát onnan rendeltem ebédet, de most el is döntöttem, hogy még ma valamikor késő délután elugrom a szupermarketbe vásárolni.

Addig is, amíg a kajára vártam, felmentem a szobámba és nekiálltam ott is a dobozokból kipakolni. A ruháim és cipőim a helyükre kerültek a gardróbba, és azt a néhány fényképet meg emléktárgyat pedig, amim volt, a falra és a komódra tettem. Az utolsó 3 doboznál tartottam, amikor a futár megérkezett. Ezeket a dobozokat a raktárból hoztam el, ahol édesapám halála óta a holmiját őrizték. Nem volt sok minden, tulajdonképpen csak ez a pár doboz, és egy 67-es fekete Chevy Impala, ami még a nagyapámé volt, tőle az apám örökölte, most pedig én. Álomszép volt. A fekete fényezés hibátlan, a króm felnik, lökhárítók, kilincsek karcmentesen ragyogtak. Minden eredeti volt rajta, a fekete bőrüléstől kezdve a kormányig. Édesapám nagyon vigyázott rá, ahogy elmondása szerint nagyapám is tette, aki autószerelő volt. Valószínűleg ez magyarázza, hogy a kocsi még mindig tökéletes állapotban van.

Miután jóllaktam, folytattam a szobám rendbetételét. A dobozok közül a legnagyobbat nyitottam ki, és érdeklődve kezdtem kipakolni a tartalmát. Két kisebb doboz volt benne, néhány tárgy selyempapírba csomagolva, és még valami az alján, amit nem láttam rendesen a többi rápakolt holmitól. A két dobozt emeltem ki először és rögtön belenéztem az elsőbe. Papírokat, feljegyzéseket találtam benne némelyik olyan régi volt, hogy a sok hajtogatástól alig látszott valami rajta.

Az egyik bőrszíjjal összekötött csomagot kibontva, az első papíron, ami szemet szúrt, a nevemet láttam. Tüzetesebben megnéztem és rájöttem, hogy ez a születési anyakönyvi kivonatom eredeti példánya. A következő, amit megismertem az apámé volt, aztán a nagyapámé. Ezen kívül 5 papírt találtam a kötegben, időrendi sorrendben.

A következőt egy bizonyos Pierre Felicité L'amanry nevére állították ki 1895-ben. Az imént olvastam a nevét nagyapám papírján, tehát akkor ő a dédapám volt.

Ezután 1860-ból az ükapám Guillome, 1823-ból az ő apja Philippe, majd 1791-ből Francois és végül az utolsó papíron a születési dátum 1756 volt. Elég nehezen betűztem ki az egészet, sok helyen már olvashatatlanná váltak a sorok és az sem segített, hogy franciául íródott. Mivel édesapám halála óta senkivel sem beszéltem ezen a nyelven a tudásom bizony megkopott. A nevet azonban ki tudtam betűzni. Mathieu Jean Felicite de Montmorency-Laval L'amanry. Áhítattal néztem a papírt, és agyamon átfutott a gondolat, hogy egy több mint 250 éves iratot tartok a kezemben. Óvatosan tettem vissza a kupac aljára, és közben eldöntöttem, hogy a napokban végzek egy kis családfakutatást a neten. A dobozban lévő többi papírt is átfutottam, bár felületesen. A legtöbb elég régi volt, az angol mellett némelyik franciául meg valami más idegen nyelven íródott. Visszazártam a tetőt és a következő csomagért nyúltam. Ebben a dobozban fényképeket találtam, néhányon apám volt és én, egy közös kép nagyapámmal és nagyanyóval. Ezeket meghatódva tettem külön a többitől és az asztalomra raktam. Rengeteg fénykép volt a dobozban, a legtöbb fekete-fehér, vagy a régebbiek szürkék és sárgásak. Egyiken-másikon alig látszott a megfakult kép, de én szememet erőltetve próbáltam kisilabizálni a rajta szereplő alakokat. Mivel egy gondos kéz mindegyik kép hátára felírta a dátumot és a rajta szereplők nevét, lassan az összes felmenőmet megismertem. Dédapám és dédanyám, az ő szüleik és így tovább az előttem lévő 7 generáció. Az egyik képet nézve, nagyon furcsa érzés vett erőt rajtam. Valószínűleg ez lehetett a legrégebbi kép, amit ember a kezében foghatott, mégsem volt rossz állapotban. A szélein gyűrődések látszottak, és maga a kép is törődött volt, de ami mégis megfogott benne, az az érzés, ami a rajta szereplő párról sugárzott. A felirat szerint 1830-ban készült, Mathieut és feleségét Mimiteh-ket ábrázolta. Egymás mellet álltak, és a képen keresztül is érezni lehetett a tiszteletet parancsoló kisugárzást ük-ük-ükapámból. A felesége, minden bizonnyal indián nő lehetett, a tipikus büszke fejtartással és mindent tudó tekintettel. Jóval alacsonyabb volt, mint a férje, de ráncos öreg arcáról szeretet és jóindulat sugárzott. Mathieu oltalmazón karolta át Mimiteh vállát és a nő magától értetődően simult férjéhez. A tökéletes harmóniát nézve, kicsit elfogott az irigység. Én sohasem éreztem ezt senki iránt!

 Ezt a képet is magamnál tartottam, a többit pedig, visszaraktam a dobozba. Ezután a selyempapírba csomagolt tárgyakat vettem a kezembe. Óvatosan hajtottam szét a papírt, ami egy fafaragványt rejtett. Egy farkas alak volt, de nem a klasszikus forma, hanem inkább olyasmi, ami a totemoszlopokon jelenik meg. Mindettől függetlenül csodaszép volt, ezért az éjjeliszekrényemre tettem. A következő dolog egy álomcsapda volt, aminek közepére egy darab bőr volt kifeszítve, és ezen is megjelent a farkas motívum. Mivel egész életemben hittem ezeknek a dolgoknak az erejében, természetesen ez is a helyére került, a fejem fölé, az ágytámlára. Az utolsó dolgot a doboz alján csak most tudtam szemügyre venni. Egy darab bőr! Mikor azonban a kezembe vettem éreztem, hogy rejt valamit. Letettem az ágyamra és széthajtogattam azt. Egy nyakláncot és egy pecsétgyűrűt találtam benne. A gyűrűt jól ismertem, édesapámé volt.

Fehér és sárga aranyból készült, a közepén egy Bourbon liliommal. A nyakláncot viszont most láttam először. Középen egy négyzet alakú kagyló medállal, rajta egy sötétre színezett körrel, az egész egy bőrszíjon lógott, és a medáltól jobbra és balra is szimmetrikusan gyöngyök voltak felfűzve: Egy hosszú lapos fehér, egy sötétkék, egy türkizkék és egy fekete kerek gyöngy. Ez a minta ismétlődött mindkét oldalon négyszer. Ezt sem akartam a dobozba száműzni, hát ráfűztem a gyűrűt a nyakláncra és így mindkettőt a nyakamba akasztottam. Épp nyúltam a bőrdarab felé, hogy összehajtsam, amikor észrevettem rajta egy megkopott, fekete foltot. Egy kör alak volt, valami mintával a közepén, amely első ránézésre csak szabálytalan vonalak halmazából állt, de ahogy jobban szemügyre vettem, már feltűnt a két farkas alak egymással szemben, felemelt mancsokkal, és felettük ugyanaz a motívum volt látható ami a nyaklánc medálján. Így ebben a környezetben látva, arra tippeltem volna, hogy a telihold lehet az. Furcsa érzés kerített hatalmába ismét, ahogy kezemet végighúztam a kissé érdes felületen és ez már több volt, mint egy kósza érzés.

 Ahogy az első doboz tartalmának kipakolásával végeztem, rögtön a másik kettőnek álltam neki. Az egyik tele volt régi újságokkal, ezzel gyorsan leszaladtam és beraktam a lépcső alatti gardróbba, ahol a tisztítószereket tartottam.

A következő doboz viszont kisebb-nagyobb bőrkötésű könyveket rejtett. Érdeklődve nyúltam a legmegviseltebb után. Óvatosan vettem a kezembe és félve nyitottam csak ki. A gerincén a bőr már olyan rossz állapotban volt, hogy attól féltem szétesik az egész. Kinyitva aztán láttam, hogy egy naplót tartok a kezemben szép, jobbra dőlt folyóírással, de franciául íródott. A dátumokból arra következtettem, hogy ez csak Mathieu-é lehetett. Lassan átlapoztam, és a közepe felé néhány bejegyzés mellett rajzokat is találtam. Egy marcona indián harcosról, egy csodálatos farkasról, aminek a szeme meglepően értelmesen tekintett rám a lapról. Aprólékosan kidolgozott és tökéletesen elkészített rajzok voltak. A következő egy nőt ábrázolt. Ahogy néztem, rájöttem hogy, Mimiteh az, akit korábban egy fényképen láttam férjével, bár most jóval fiatalabb korában lett megörökítve. A tekintete nyílt, a szája sarkában pedig egy pajkos félmosoly bujkált. Gyönyörű volt. A nyakában pedig azt az ékszert viselte, ami most rajtam volt.

Egy ideig lapozgattam még a naplót, de elolvasni nem próbáltam, mert ahhoz egy szótárt biztosan kellene kerítenem. Amikor, mint egy révületből ébredve, kinéztem az ablakon, meglepődve tapasztaltam, hogy lassan kezd sötétedni. Délutánra bevásárlást terveztem!

Lerobogtam a lépcsőn, felkaptam a pénztárcám és a kocsi kulcsom, az ajtót bezárva fütyültem a kutyának, aki azonnal megjelent és mikor látta, hogy az autó hátsó ajtaját nyitom, beugrott az ülésre majd végég hasalt rajta.

Beszálltam és elindultam a város egyetlen, szupermarketjébe...