II.fejezet

Embry

Éppen csak kezdett világosodni, mikor meghallottam Sam határozott hangját a fejemben:

"Merre jársz?"

Mivel mostanában elég csendes körülöttünk minden, és vámpírnak jó ideje nyomát sem szagoltuk, az őrjáratokon ketten veszünk részt. Ugyan külön-külön, mert így nagyobb területet tudunk ellenőrzésünk alatt tartani.

Mivel Jake elég régóta nem jelentkezett, gondolom elég messze lehet, így nem volt nehéz rájönnöm, hogy Alfánk engem kérdez.

"A Cullen terület nyugati határánál vagyok. Csendes volt az éjszaka, néhány medvén és növényevőn kívül mást nem láttam."

"Menj haza, Embry ez már a 3. éjszakád zsinórban, pihenj és ma éjszaka nem akarok hallani egy gondolatot sem tőled. Én még körbenézek egy kicsit."

Mivel Sam hangja egy csöppet sem lágyult el mondanivalója közben, így pontosan tudtam, hogy ez parancs volt és nem kérés.

Mióta átváltoztunk és megtudtuk az igazságot, a szeretteinket körbevevő fenyegetésről, a "Hidegekről", mindegyikőnk családja kibővült a falkával, Sam és Emily kis háza pedig, a második otthonunk lett.

Kicsit örültem is Sam utasítása miatt, mivel tényleg nem ez volt az első kint töltött éjszakám. Ez a mostani valóban az én őrjáraton volt, de a tegnap estét Jaredtől vettem át, mert neki jelenése volt Kimnél, előtte pedig Paul vett rá, valami kiscsaj miatt, akit Port Angelesben szedett fel. Hátat fordítottam a határvonalnak és futni kezdtem La Push felé. Imádtam ezt az érzést. Farkas alakban a látásom a hallásom és a szaglásom is tökéletes volt, a gyorsaságról nem is beszélve.

Pontosan tudtam, merre van a folyó, éreztem a különbséget a növényevő és ragadozó állatok szagán, mindig tudtam melyik csapáson milyen vadállat haladt át, na és persze ott volt a vámpírok szaga, amit soha, semmilyen körülmény között sem lehetett összetéveszteni semmivel. Annyira jellegzetes volt, émelyítően édes mégis csípős, szó szerint büdös.

Közel voltam már a faluhoz, így lassítottam az iramon. A következő pillanatban kapcsolódtam Jake gondolataihoz. Ezek természetesen megint Lenyomata körül jártak.

Nem akartam hallani a gondolatait, igazság szerint untam már a folyamatos agóniát. Hogy lehet az, hogy egy korábban normális embernek ennyire elveszi az

eszét egy érzés? Sokszor figyeltem Samet, Jaredet és Quilt is mikor a bevésődéseikkel voltak, és reméltem ez az érzés engem messzire el fog kerülni.

Nem akartam függni senkitől, ilyen mértékben meg pláne.

"Persze Haver, álmodozz csak, miből gondolod azt, hogy te kivétel leszel? -szólalt meg Jake.

"Ugyan Jake, ezt te sem mondod komolyan! El tudsz engem képzelni azzal a bárgyú vigyorral a képemen, ahogy Sam néz Emilyre?- magamban kuncogva gondoltam ezt, és válaszul hallhattam Jacob nevetését is.

"Szerintem pedig, egyáltalán nem vicces! -szólalt meg Sam is, - Ajjaj róla el is felejtkeztem,- "Határozottan úgy emlékszem, mintha azt mondtam volna, hogy ma már nem akarok hallani tőled egy gondolatot sem. "-folytatta, de már kicsit, enyhébb hangon. "Amúgy ezt nem fogom elfelejteni, úgy érzem, jól jön ez majd a későbbiekben, egyszer úgy is az orrod alá dörgölhetem" -fejezte be, és most már hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Gondolatban búcsút intettem, és mivel elértem a falu határát, egy sűrű cserje mögé bújva visszaváltoztam, felvettem a rövidnadrágom és haza sétáltam.

Az első utam a zuhanyzóba vezetett. Jó vastagon bedörzsöltem magam kedvenc citrus illatú tusfürdőmmel, és a hajamat is ezzel mostam meg.

Miután végeztem, megtörölköztem és egy boxert magamra véve, lementem a konyhába valami ehetőt keresni. Szerencsére édesanyám még aludt, így magyarázkodnom sem kellett, mert mióta bekövetkezett nálam az átalakulás legalább 3 ember helyett eszem. Miután bőségesen megreggeliztem elhatároztam, hogy ma aztán kipihenem magam. Lefeküdtem és a fejem éppen csak elérte a kispárnám, mikor magába szippantott a sötétség.

Gondolom, mindenkinek ismerős az érzés, mikor álmodsz valamit, és az érzés, ami eközben tölt el hihetetlenül nyugtató, és annyira maradnál még az álomban, de kívülről egyre több inger ér, és meghallod előbb a közelebbi zajokat, aztán fokozatosan minden mást.

Visszasüllyednél még, de már nem megy, a varázs elveszett és bárhogy erőlködsz, már nem érzed többet.

Velem is ez történt. Előbb csak a madárdalt hallottam nyitott ablakomon keresztül, aztán lassan a többi zaj is elért hozzám, a ház távolabbi részéből. A TV hangja a nappaliból, a mosógép zörgése, edénycsörömpölés a konyhából, majd anyám káromkodása, ezen megjegyzem, mindig jót derültem.

Átfordultam a hátamról a jobb oldalamra és jólesően nyújtóztam egyet. Még nem nyitottam ki a szemem, élvezetem a nyugalmat, a napsütést, ahogy a napsugarai melegítették arcomat, éreztem tenger sós illatát, az erdőből felém szálló fenyőillatot, és a nedves avar semmivel sem összetéveszthető, kissé nehéz illatát. Ma valószínűleg szép idő lesz. Ez még így tavasszal is furcsa itt nálunk, Washington állam legcsapadékosabb megyéjében.

Lustán lejjebb csúsztam a párnán, és jobban befészkeltem magam a redői közé. Megpróbáltam ismét elaludni, de valahogy nem sikerült. Egyfolytában járt az agyam.

Olyan érzésem volt, mintha tudnom kéne valamiről, valami fontos dologról, de hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni mi az. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi napra, hogy elhangzott-e valami a délutáni megbeszélésen, vagy Sam utasított-e valamire, de semmi sem jutott eszembe.

Emlékeztem viszont a tegnapi beszélgetésemre anyával, amikor is kicsit ingerültebb stílusban adta tudtomra, hogy ha záros határidőn belül nem teszem rendbe a garázst, akkor felgyújtja. Persze én ezt is megértem. Általában a srácokkal lógok, ha nem "falkaügyben", akkor csak simán lazításként, Emilyéknél vagy a tengerparton, néha pedig sziklát ugrunk, ami nagyon hatásos feszültség-levezető egy-egy húzósabb nap után.

Nagyon kevés időt töltök mostanában itthon, így már tegnap eldöntöttem magamban, hogy a garázs lesz az első, amit ma délután rendbe rakok. Tehát a probléma nem ez volt. Lassan  megmagyarázhatatlan feszültség lett úrrá rajtam és éreztem, hogy a ébredés után érzett nyugalomnak lőttek.

Kinyitottam a szemem és rögtön az órámra siklott a tekintetem, ami meglepő módon még csak 9.30 mutatott .Elképedve nyugtáztam, hogy mindössze 4 és fél órát aludtam. Ennek ellenére egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt! Olyan kipihentnek éreztem magam, mintha egy egész napot átaludtam volna. Kikeltem az ágyból, majd a fürdőben elintéztem a szükséges reggeli dogokat. Gyors arc és fogmosás után felkaptam magamra a szokásos farmer térdnadrágot, egy pólót és belebújtam az edzőcipőmbe.

Leszaladtam a lépcsőn és jól sejtettem, anyu tényleg a konyhában volt, éppen az ebédhez készítette elő a nyersanyagot. Üdvözöltem Őt, majd a kérdésére, hogy

éhes vagyok-e, mit is válaszolhattam volna, természetesen azt, hogy igen. Miközben kipakolta elém az ételt, beszélgettünk. Mindig is jó volt a kapcsolat kettőnk között, valószínűleg azért mert az apámat, soha sem ismertem. Bármit meg tudtunk beszélni egymással, és most, hogy lassan-lassan én is felnőttem, csak egy titkom volt, de ezt tudtam, soha sem fogom elmondani neki. Nem saját magam miatt, csakis az Ő érdekében tettem, tudom, ha tudná, hogy alkalmakként mivel is "foglalkozom", soha többé nem lenne egy nyugodt perce sem. Mivel Ő a Makah törzsből származott, a Quileutok legendáit ismerte ugyan, de szerintem álmában sem gondolta, hogy azokból akár csak egy sor is igaz lehet. A valóságot csak néhány öreg ismerte a törzsből, mivel ez a gén apáról fiúra öröklődik, ezek főleg a mostani falka tagok szülei voltak. Billy Black, Jacob apja, "Öreg" Quil Atera a törzs legidősebb tagja, és Sue Clearwater. Rajtuk kívül mindenki más kívülállónak számított, és azt gondolták, hogy ezeket a történeteket az őseink találták ki, hideg, téli estéken egymás szórakoztatására.

Miután végeztem, felálltam és közöltem, hogy a garázsban leszek. Aztán az egész délutánt ott töltöttem. A megmagyarázhatatlan érzés, ami ébredéskor töltött el, velem maradt egész napra, és ettől estére már pattanásig feszültek az idegeim. Valamikor napközben, anyu hozott ki az ebédből, amíg ettem leálltam, de aztán folytattam a munkát tovább. Délután öt körül végeztem, és végszóra Jackob is beállított. Amíg lezuhanyoztam, Ő addig evett majd együtt elindultunk Samékhez.

Mivel a falun kívül laktak, így a főúton indultunk egyenesen, majd a végén jobbra fordultunk, rá egy földútra, ami már a házukig vezetett. A séta kb. 10-15 percig tartott, de most jó volt így, emberként közlekedni. Őszintén, magam sem tudtam mi bajom van, de a feszültség egyre nőtt bennem. Hallgatásom barátomnak is feltűnt, mert az út felénél nekem szegezte a kérdést:

- Embry, minden rendben veled? Szokatlanul csendben vagy ma.

"Jó kérdés! Ha tudnám mi a franc van velem!" Hangosan azonban csak ennyit mondtam:

- Igen minden oké. Kicsit fáradt vagyok, nem sokat pihentem ma sem, a garázs összepakolása az egész napomat elvette! .-úgy látszik megelégedett ezzel a válasszal, mert innentől fogva már csak semmiségekről beszélgettünk.

Saméknél temészetesen, rajtunk kívül már mindenki ott volt. Mivel a bejárati ajtót nyitva hagyták, messziről hallottuk a beszélgetést és nevetgélést.

Mikor beléptem az orromat megcsapta a sütőben készülő sütemény illata, de belegondolva ez természetes volt. Akármikor jöttünk ide, valami finomság mindig akadt számunkra. Leültünk a többiekhez az asztal köré, és amíg a süteményt ettem, fél füllel a többiek beszélgetését hallgattam. Szokás szerint egymást ugratták, ebben általában Paul és Én voltunk a fő hangadók, de most valahogy nem volt kedvem részt venni benne. Egyre furcsább érzések és gondolatok keringtek bennem, énem egyik fele maradt volna itt a többiekkel, a másik fele viszont ment volna el innen, csak a jóisten tudja hova. Valami láthatatlan erő húzott kifelé, a tekintetem az erdő vonzotta, és tudtam, már nem sokáig bírom emberi formámban, ebben az állapotban. Mégis jó néhány órán keresztül ültem még a többiekkel, aztán tekintetem hirtelen Samre és Emilyre tévedt. Szerelmes pillantásokat váltottak egymással, és Sam tekintetéből nem volt nehéz kiolvasni azt a határtalan csodálatot és odaadást, amit Emily iránt érzett. Most először futott át az agyamon a gondolat, vajon milyen érzés lehet? Milyen lehet szeretni és szeretve lenni? Soha sem volt még

olyan lány az életemben, akit szerettem volna. Volt már néhány, de ezek inkább csak jöttek mentek, egyik mellett sem maradtam meg néhány napnál vagy max. egy hétnél tovább. Most mégis úgy éreztem, talán hiányzik az életemből valaki. Valaki, akire úgy nézhetek, mint a srácok a bevésődéseikre, és aki talán elfogad így, ahogy vagyok, az összes hibámmal együtt. Körbenéztem a srácokon és most életemben először, kicsit kívülállónak éreztem magam. Hirtelen azt hittem megfulladok, ezért felugrottam, valamit motyogtam az orrom alatt, elköszöntem a többiektől és kivetettem magam az éjszakába. Mikor hátrafordultam még láttam a döbbenetet mindenki arcán...

A következő pillanatban már a fák között voltam, levettem a rövidnadrágom és mivel a cipőmet Samék tornácán hagytam, már semmi sem gátolt meg abban, hogy átlényegüljek. Néhány másodperc múlva már farkas alakban róttam a kilométereket. Nem telt el sok idő mikor Jake hangját hallottam meg a fejemben:

"Mi a franc bajod van Embry?"- most már nem volt olyan toleráns, mint délután.

"Elhinnéd, ha azt mondanám, magam sem tudom?"- válaszoltam gondolatban, ezután levetítettem neki az egész napomat az ébredéstől kezdve, és tudtam jól az összes pillanatot látja, hallja a gondolataim ,és érzi azt a valamit ami az egész napom tönkretette. Miután megértette, hogy most inkább egyedül maradnék, lassított és aztán a gondolatai elhallgattak.

Én pedig folytattam a futást, előre, konkrét úti cél nélkül, és hagytam, hogy most valóban az ösztöneim vezessenek. Csak akkor lassítottam mikor elértem Forks határát.

Ez igazából már nem a mi területünk volt, és farkas alakban nem igazán léphetném át a határvonalat, de mostanában mintha mindenki kicsit lazábban venné ezt az egészet, így gondoltam, nem csinálok nagy bajt, ha egy kicsit erre is körülnézek. Szigorúan véve egyenlőre még a senki földjén voltam, ez a terület nem tartozott már La Pushoz, de még Forks-hoz sem.

Ahogy megláttam az utcában álló utolsó házat, az eddig gyötrő érzés kicsit megváltozott. A furcsa tudatlanság most bizonyosságba csapott át, és valahogy tudtam, hogy akaratlanul ugyan, de ide tartottam. Az a bizonyos vonzás, amit korábban éreztem, ide összpontosult, és most már nagyon kíváncsi voltam ennek az okára. Az erdő felől közelítettem, és próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni. Mikor már csak egy nagyobbacska bokor nyújtott fedezéket, jobban szemügyre vettem a házat. Egy aprócska

Kétszintes épület volt, az emeleten lévő szobához tartozó erkély ajtaja nyitva volt, a tornácon pedig, egy hatalmas kutya állt. A gerince mentén a szőr égnek állt, fejét felém fordította és torkából mély, fenyegető morgás tört fel.

"Jól van haver, ha gondolod, lejátszhatjuk". -morogtam magamba, de nem gondoltam komolyan. Méreteit tekintve valóban nem volt egy átlagos kutya, de számomra nem számított igazán ellenfélnek. Mivel a házra csak az utcafront felől volt szabad a rálátás, így nyugodtan léptem ki a fák takarásából a holdfényre.

Lassan indultam a tornác felé, és figyelmeztetően morogtam. A kutya tétovázott, látszott rajta hogy legszívesebben nekem rontana, de valószínűleg a méreteim meggátolták ebben. Probléma nélkül jutottam a ház közelébe az állat toporgását figyelve. Mikor már olyan közel voltam hozzá, hogy tekintetem az övébe fúrhattam, kicsit lejjebb hajtottam a fejem. A morgása erősödött, és attól tartottam, hogy a végén még felveri a gazdáit vagy esetleg az egész környéket. Minden idegszálammal azon voltam, hogy ne szakítsam meg a szemkontaktust, és testem automatikusan vette fel a támadó pozíciót. A következő pillanatban azonban, a helyzet megváltozott. A kutya volt aki nem bírta tovább a tekintetem, fejét lehajtotta, a torkát egy nyüszítés hagyta el, hasra feküdt, és busa fejét két mancsa közé tette. Még közelebb léptem, hagytam, hogy alaposan megszaglásszon. Mikor már biztos voltam benne, hogy ismeri annyira az illatom, hogy emberi alakban sem fog bántani, a fák közé mentem és visszaváltoztam, majd nadrágban, mezítláb sétáltam vissza hozzá. Emberi szememmel nézve, félelmetesnek tűnt. Volt vagy 50 kg és esküszöm, ha két lábra állt volna, feje az enyémmel lett volna egy magasságban. Első pillanatban nyugtalan lett, mikor meglátott, de ahogy kezemet az orra felé nyújtottam, és beleszimatolt a tenyerembe, megnyugodott. Megnyalta a kezem, majd fejét hozzá nyomva követelte, hogy megsimogassam.

A következő pillanatban egy kétségbe esett sikoltás hasított az éjszaka csendjébe, majd ezt tompa puffanások és egy becsapódó ajtó hangja követte. Egy pillanatra úgy éreztem, egy jeges kéz markol a szívembe, és valami ősi ösztön azonnal bekapcsolt bennem.

"Megvédeni, bármitől, bárhol legyen is"- ez volt az első gondolatom. A gerincoszlopom mellet végigfutó forróság, és testem egyre hevesebb rángása azonban figyelmeztetett, nincs sok időm. A kiáltás az emeleti hálóból jött és én azonnal indultam, hogy megnézzem mi történt. A kutya is morogni kezdett mellettem, de viselkedése nyugodt maradt. Nem úgy tűnt mintha idegen lenne a házban. Vártam egy kicsit, miközben magamat nyugtattam, próbáltam visszaszorítani a remegést, és akkor meghallottam:

 Elfojtott zokogás hangja szűrődött az emeletről, de olyan halkan, hogy ha átlagos ember lettem volna biztos nem hallom meg. Így viszont a szívem mélyéig hatolt. Annyi keserűség és fájdalom bújt meg benne, hogy szinte elviselhetetlen volt. A remegést immár nem tudtam megállítani, és annyi időm sem maradt, hogy levetkőzzek.

Hallottam az anyag reccsenését, a nadrágom szétszakadt. A következő pillanatban pedig, már négy lábon álltam. Szomorúan néztem fel az erkélyajtóra és próbáltam megnyugtató gondolatokat küldeni a bent síró lánynak. Valahol olvastam, hogyha nagyon erősen koncentrálunk, akkor átvihetjük érzéseinket egy másik személyre is.

Nem tudom, miért lett hirtelen ennyire fontos ez az egész, de azt biztosan tudtam, valami megváltozott.

Nehéz szívvel fordítottam hátat a háznak, de megfogadtam, napközben valamikor visszajövök és kiderítem mi folyik itt....