I.fejezet

AURORA

Néma csend vett körbe. Az a fajta, ami körbeölel, beburkol, megnyugtat és elhiteti veled, hogy a világon semmitől sem kell félned.

Egy tisztáson álltam és érdeklődve figyeltem a fák levelein megcsillanó napfényt, ami bársonyos zöld színt kölcsönzött a növényeknek és kicsit mesebelivé tette azokat.

A levegő a napsütés ellenére is csípős volt, és egy édes illatot hozott felém, ami idegen volt, mégis ismerős, mintha születésemtől fogva vártam volna, hogy körbe vegyen és átitasson, megnyugtassa háborgó lelkem és kitöltse megsebzett szívemet.

Érezhetően keveredett benne a fenyő, a citrus, valamint az őszi erdő megannyi zamata, és még valami, amit nem tudtam beazonosítani, de ennek ellenére megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom jólesően összeszorult és kíváncsian fordultam körbe az illat forrását kutatva.

Ahogy agyam egyre több mindent fogott fel az engem körülvevő látványból, rájöttem, hogy természetellenes a csönd.

Egyre jobban füleltem és nem hallottam semmit. Sem a madarak énekét, sem az apróbb vagy esetleg nagyobb testű állatok neszezését, sem semmi egyebet, ami pedig egy ilyen környezetben természetes lett volna.

A megnyugtató illúzió, amit eddig éreztem szétfoszlani látszott, és magyarázatot keresve indultam be a fák közé.

Ahogy egyre beljebb haladtam, úgy lett sűrűbb a növényzet és a napfény is egyre kevesebbszer talált utat magának a lombokon keresztül.

Nem igazán tudtam, merre haladok, bár egy dologban biztos voltam.

Az illatot követtem, amit korábban a tisztáson éreztem, és egész valómmal tudtam, hogy immár fontosabb számomra, mint a levegővétel, mert ha ez sem lenne már számomra, akkor tényleg semmi sem maradna, ami ehhez a világhoz és mostani létemhez köt.

Megszaporázva lépteimet kitartóan haladtam korábbi célom felé, bár fogalmam sem volt róla hol is van az pontosan, éppen csak éreztem, hogy valami húz egyenesen előre, és sietnem kell különben....

Ekkor belém nyilallt a felismerés, ami átjárta egész testem és a rémület lelkem legmélyéig hatolt...

Valami van körülöttem, valami megmagyarázhatatlan, ősi gonosz, amit nem láttam ugyan, de minden idegszálammal éreztem, hogy körbevesz mindenfelől. A szívem a torkomban dobogott, immár a félelemtől, s a rettegés, mint egy jeges kéz szorította össze azt, és életemben először nem magamat féltettem, hanem annak az illatnak a tulajdonosát, ami jelenleg az egész univerzumot jelentette nekem.

Az iram, amit diktáltam magamnak, már-már emberfeletti volt, és lassan a tüdőm és az izmaim is tiltakozni kezdett a fokozott igénybevétel ellen.

Ziháltam és a levegőt kapkodva vettem, iszonyatos légszomj gyötört, de tudtam nem állhatok meg, egy másodperces tétovázás is elég ahhoz, hogy későn érkezzek.

A következő pillanatban azonban elvétettem a lépést és a reggeli harmattól nedves avar alatt megbúvó, csúszós felületű kőre léptem.

Az esést a kezeimmel próbáltam tompítani, de a becsapódáskor a mellkasomat érő ütés így is akkora volt, mint egy lórúgás.

A levegő végleg kiszorult a tüdőmből és a világ is elsötétedett egy pillanatra. Mikor valamennyire összeszedtem magam felálltam és a térdemre támaszkodva próbáltam levegőhöz jutni. Néhány másodpercig csak tátogtam, de az oxigén nem jutott el megkínzott tüdőmbe. Mikor a szorító érzés enyhült, az első korty levegő üdítőleg hatott, bár abban a pillanatban tudtam, valami megváltozott.

A szívem és az engem körülvevő világ is megfagyott, és ezer apró darabra hullott szét. Lelkem mélyén előbb tudtam, mint sem agyam felfoghatta volna, ELKÉSTEM!

Az illat eltűnt, mintha nem is lett volna, sehonnan nem éreztem már, és vele együtt a lelkem is meghalt. A fájdalom, ami a bensőmet marta kiszakadt belőlem. Mikor ordításom elhalt a fák között, az eddig a torkomat fojtó zokogás kitört belőlem...

 Riadtan ültem fel az ágyamban. Először nem tudtam, mi volt az ami, magamhoz térített, aztán mikor szemem hozzászokott az éjszaka sötétjéhez, körbenéztem a hálószobában és azonnal észrevettem a becsapódott szobaajtót és körben a felborult kartondobozokat és egyéb tárgyakat, amiket még tegnapi érkezésem után nem tudtam helyre rakni.

Beletörődve vettem tudomásul, hogy már megint "AZ" történt. Az arcom nedves volt a könnyeimtől, és a szívem még mindig hevesen dobogott.

Az alváshoz használt trikóm nedvesen tapadt a hátamra, és a nyitott erkélyajtón beáramló hűvös levegőtől megborzongtam. Mikor rájöttem, hogy az egész csak egy rémálom volt, próbáltam megnyugtatni magam, de a belsőmet emésztő üresség érzése, ami kilopta magát az ébrenlétbe, vaspántként szorította a mellkasom.

Ránéztem az éjjeliszekrényen lévő digitális órára, és elképedve láttam, hogy hajnali 3 óra van. Visszadőltem a párnámra és megpróbáltam újra elaludni.

De az álom ezen az éjszakán már messze elkerült. Mikor másfél óra múlva is csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra, úgy döntöttem inkább felkelek.

Kisétáltam a fürdőszobába és az egész alakos tükör előtt állva szemügyre vettem megviselt ábrázatomat. A nevem Aurora L'Amanry. 17 éves vagyok, és ez az első éjszakám, amit az új házamban töltök. Tegnap érkeztem Port Angelesből, ahol előzőleg 1 hónapot töltöttem egy panzióban, és vártam a "rendkívüli nagykorúsításomat" véglegesítő papírokra. Elég hosszú macera volt, a gyámhatóság minden apró részletet többször átvizsgált, rengetegszer kellett megjelennem a bíróságon és egymás után többször elmondani a kérelmem benyújtásának indokait. Bár ezekről egyszeri alkalommal is elég nehéz volt beszélnem, ez senkit nem érdekelt.

De végül elértem a célomat, így most már saját házam volt, amit az édesapám által rám hagyott örökségből vettem, távol minden rossztól, az anyámtól és a nagyszüleimtől, akiktől egész eddigi életem során csak sértéseket, ridegséget és kirekesztettséget kaptam. Korán reggel érkeztem Forks-ba, és a kisváros hangulata azonnal magával ragadott. Imádtam a majdnem egyforma épületeket és a természet közelségét. A házam, ami a legutolsó volt az utcában, kiválasztásánál a leglényegesebb szempont az volt, hogy mindentől távol van, és ha a hálószobámból kinéztem, csak az erdőt láttam elterülni, amíg a szemem ellátott.

Gondolataimmal visszatértem a jelenhez, és az arcomat kezdtem vizsgálni. Kék szemeim tompán, fénytelenül tekintettek vissza rám és az összképen a hatalmas fekete karikák sem javítottak éppen. Telt alsó ajkamon egy apró seb éktelenkedett, valószínűleg álmomban haraptam bele. Szőkésbarna hátközépig érő hajam, most formátlanul, csapzottan tapadt a fejemhez. KB 175 cm magas vagyok, és a külsőmet tekintve mindent anyámtól örököltem. A magasságom, karcsú derekam, hosszú lábaim, kiálló arccsontom, a hajam és szemem színe, mind orosz örökség volt. Anyám modellként dolgozott, mielőtt én megszülettem volna, és állítása szerint tönkretettem a karrierjét. Bár véleményem szerint ehhez nagymértékben hozzájárult a munkájával kötelezően járó nagymennyiségű drog és alkohol is.

Valahogy már kicsi gyerekként tisztában voltam vele, hogy a mi kapcsolatunk nem olyan, mint a többi anya-lánya kapcsolat. Ahogy a tudatom nyiladozott rájöttem, hogy "AZ" a dolog áll a háttérben, amit én akkoriban még jó mókának tartottam. Élveztem, hogy játék, közben sosem kellet felállnom, ha egy újabb babát szerettem

volna megfésülni, vagy átöltöztetni, elég volt ha csak ránéztem, vagy adott esetben rágondoltam és azonnal a kezem közelébe került. Ilyenkor anyám mindig elmondta, hogy mások előtt ezt nem szabad csinálnom, mert nem "illik". Amíg Édesapám élt ez csak hármunk titka volt, de az ő halálával vette kezdetét nálam a dackorszak és akkor gyökeresen megváltozott az életem. Hat éves voltam, mégis úgy emlékszem mintha tegnap történt volna. A temetés után nem sokkal, az anyám szüleinél ebédeltünk, természetesen a tágabb családi körrel egyetemben. Az anyám ragaszkodott hozzá, hogy a fekete bársonyruhámat vegyem fel a lakkcipővel, amit én gyerekként nem szerettem, csak azt tudtam, hogy a ruha szorít de annyira, hogy szinte már levegőt sem kapok benne, a cipő pedig, annyira kemény volt, hogy véresre

törte a sarkamat. Az oda úton folyamatosan nyafogtam, és anyám egyre türelmetlenebbül csitítgatott. Miután kevés késéssel megérkeztünk, azonnal asztalhoz ültünk és nagyanyám már ki is hozta az első fogást. Ekkora nekem már iszonyúan, fájt a hasam és az egész testem a szoros ruhától. Emlékszem nagyanyám kiszedte nekem a levest, amit nem voltam hajlandó megenni. Először csak rosszallóan nézett, majd dühösen rám parancsolt, amihez természetesen, a család összes tagja helyeselt, márpedig ez a gyerek jó modort fog tanulni, itt és most! Ez volt életem első olyan élménye, amikor a képességemet dühből használtam.

Az egész testem remegett már, valószínű a fizikai és, - a megalázottság miatt érzett - lelki fájdalomtól. A tányérom, amit eddig meredten bámultam, hirtelen felemelkedett és a szemközti falhoz csapódott. Ezt követte a merőkanál, ami még nagyanyám kezében volt. Azonnal síri csend lett. Gyermek voltam, nem tudtam olvasni a rám meredő tekintetekből, de azt észrevettem, hogy sokáig engem nézett mindenki és anyám zavarában felugrott az asztaltól, kézen ragadott és elindult kifelé a házból. Mikor nagyanyám mellé értünk a merevség eltűnt az arcáról és rám mutatva ezt az egy szót suttogta: "prókljátá". ami oroszul annyit jelentett: "elátkozott". Ettől a naptól fogva anyám családja már csak ezen a néven emlegetett.

 Beléptem a zuhanykabinba és megnyitottam a csapokat. Hatalmasat sóhajtottam, mikor a forró víz végigfolyt a testemen és reménykedtem, hogy kicsit megnyugtatja felborzolt idegeimet. Mikor kedvenc samponomat kezdetem a hajamba masszírozni, az álom újra a gondolataimba tolakodott. Ismét éreztem azt az illatot, minden sejtemet eltöltötte és újra erőt vett rajtam az a megmagyarázhatatlan belső remegés. Az a fajta érzés volt ez, amikor biztosan tudod, hogy valami történni fog a közeljövőben, valahol, valamikor és ez a dolog már megállíthatatlan, és az egész életedet gyökeresen megváltoztatja.