V.fejezet

Embry

Miután hazaértem, gyorsan lezuhanyoztam és lefeküdtem. Sokáig bámultam a plafont, valahogy nem jött álom a szememre. A gondolataim az éjszaka történtek körül jártak. Mi vagy ki lehet abban a házban? Miért vonz olyan elemi erővel? Aztán eszembe jutott az emeleti szobából hallott zokogás, és a szívembe ismét mintha kést döftek volna. Ez a rejtély egyre jobban idegesített. Sosem szerettem a titokzatos dolgokat, a legtöbb ilyen jellegű törzsi legendától is többnyire kirázott a hideg. Alig vártam, hogy világosodni kezdjen és a délelőtt folyamán végre pontot tehessek ennek az ügynek a végére. Mert hogy napközben visszamegyek,és kiderítem ki lakik ott, az teljesen biztos volt.

Valamikor mégis elnyomhatott az álom, mert egyszer csak valami furcsa zajra ébredtem. Aztán, ahogy a tompaság elmúlt az agyamról, ismét meghallottam.

Az alsó szintről jött és a gurgulázó hangot hallva, az álom végleg kirepült a szememből. Kipattantam az ágyból és leszaladtam a lépcsőn. Anyámat a WC fölé hajolva találtam, keze görcsösen kapaszkodott az ülőkébe, és gondolom épp a vacsorára elfogyasztott étel maradékát adta ki magából.

- Anya! Jézusom mi a baj? - a hangomban jól érezhető ijedség bujkált.

- Semmi baj, valószínűleg csak egy kis gyomorrontás. Menj feküdj le ! - próbált győzködni.

-Na azt már nem! Nem nézel ki túl jól! -mondtam, erre Ő vágott egy fintort.

Tényleg elég rosszul nézett ki. A haja csapzott volt, az arcán kiütött a veríték, a színe pedig inkább zöldesnek volt mondható. Mikor egy újabb roham jött rá, s a csésze fölé hajolt, én mögé léptem és hátrafogtam a haját. Nem tartott sokáig, hamar megkönnyebbült és visszaült a sarkára. Ekkor a szennyes kosár tetején lévő papír zsebkendőt odaadtam neki, valamint egy poharat megtöltöttem vízzel. Kiöblítette a száját, és ült még egy kicsit. Mikor továbbra sem történ semmi, a segítségemmel felállt, és én pedig a mosdóhoz támogattam, ahol fogat és arcot mosott. Ezután megpróbálkozott néhány korty hidegvízzel. Ahogy elemelte szájától a poharat, ismét láttam ahogy elsápad és azonnal a Wc felé fordult. Ezúttal kicsit tovább tartott míg kiürült, és ez az elkövetkező pár órában így is maradt. Jó néhányszor próbált meggyőzni, hogy semmi szükség arra, hogy mellette legyek, de természetesen eszem ágában sem volt Őt abban az állapotban ott hagyni. Kint már világos volt mire valamivel jobban lett. Ragaszkodott hozzá, hogy letusol és fogat mos, de ezután az ágyába kísértem, és mellette ültem, amíg el nem aludt. Ezután kimentem a konyhába és megreggeliztem. 8. 30. körül járt az idő mikor,  benéztem anya szobájába, aki ezúttal már nyugodtan aludt. Felmentem az emeletre, és végignyúltam az ágyon. Éreztem, hogy a fáradtság, mint egy örvény magával ragad és nem enged, valahonnan az agyamba úszott egy gondolat, hogy valami nagyon fontos elintézni valóm van, de igazából végig sem tudtam gondolni, már aludtam.

Ismét arra ébredtem, hogy a nap a szemembe süt. Kinéztem az ablakon és a nap állásából úgy tippeltem, hogy késő délelőtt van. Ránéztem az órára és az valóban, már 12.30-at mutatott. A mai napra tervezett programomat, most egy kicsit háttérbe szorította az aggodalom, amit anya miatt éreztem.

Miután lezuhanyoztam és felöltöztem, benéztem hozzá, de még aludt.

Ebéd után Jake hívott, hogy délután moziba mennek Port Angelesbe és menjek velük, de miután elmeséltem neki az éjszakai programom, megértette, hogy ezt most kihagyom. Anya valamikor 3 óra körül ébredt és jobban nézett ki, mint az éjszaka folyamán, de én azért nem hagytam, hogy felkeljen az ágyból. Főztem neki teát és vittem néhány kekszet mellé, amit megevett és már meg is maradt benne. Még egy pár órát sikerült ágyban tartanom, de aztán, mivel állítása szerint teljesen jól volt, fölkelt.

A nap további részét lazítással töltöttük. Megnéztünk egy romantikus filmet, mert persze Ő az ilyeneket kedveli. Kilenc körül elköszönt és aludni ment. Én pedig, elindultam, hogy a kései óra ellenére, körülnézzek a titokzatos ház körül. Bár a távolság nem volt túl nagy, én mégis farkas alakban tettem meg, csak hogy minél hamarabb odaérjek.

És ez egyszer szerencsém volt. Mikor már emberi alakban álltam a fák  takarásában, észrevettem, hogy egy lány ül a tornác falépcsőjén, kezében egy bögre, gőzölgő itallal, oldalához simulva, pedig a hatalmas kutya feküdt. Elég messze voltam még a háztól, így csak azt láttam, hogy a tartása megtört és meredten bámul egy pontot valahol a messzeségbe. A következő pillanatban felemelte a kezét, és tett egy mozdulatot. A könnyeit törölte le az arcáról. Figyelve ezt e mozdulatot, szívem összeszorult és alig kaptam levegőt. A következő pillanatban a lábaim maguktól indultak meg, és vittek egyenesen felé. A kutya természetesen hamarabb tudta, hogy ott vagyok, minthogy gazdája észrevehetett volna. A levegőbe szimatolt, majd felállt és felém ügetett. Miután üdvözölt és Én megveregettem a fejét, megfordult és visszaindult a ház felé, néhány lépés után megállt és rám nézett vajon követem-e? Megindultam, de közben ráléptem egy száraz faágra, ami a súlyom alatt, hatalmasat roppanva kettétört és egy nagyot szólt a néma csendben. A lány erre felpattant a lépcsőről és gyanakodva kémlelt a fák közé.

- Aigis te vagy az? - a kérdés határozott volt, gondolom a kutyának szólt, de a hangjába érezhetően némi félelem is vegyült. Átfutott az agyamon, hogy szólok valamit, csak hogy megnyugtassam, de aztán elvetettem ezt az ötletet. Folytattam az utat és lassan kiértem a fák takarásából. A kutya persze megelőzött, néhány lépéssel előttem sétált ki, és mire én megálltam az erdő szélén, már ismét a lány mellett ült, aki valószínűleg saját maga megnyugtatására, a kutya nyakánál,a szőrébe temette a kezét. A tartása feszült volt, és vetett egy tétova pillantást hátra a válla fölött. Valószínűleg azt nézte, hogy milyen messze van tőle a bejárati ajtó. Majd visszafordult, és a sötétben is tökéletesen láttam, hogy arca megkeményedik és az állát határozottan felszegte.

- Ki van ott? - Kérdezte aztán, és hangjában már nyoma sem volt, a félelemnek.

- Szia, kérlek, ne félj tőlem. - mondtam neki, miközben lassan sétáltam felé, vigyázva nehogy egy hirtelen mozdulatomtól ismét megrettenjen. A köztünk lévő távolság közben elfogyott és én ott álltam közvetlen előtte. Vékony de tökéletes alakján a pulóvert fázósan fogta össze, szőkés hosszú haja a feje tetején volt egy copfba fogva, az arca tökéletes volt, egészen olyan, mint egy porcelánbabáé. Alsó ajkát beharapva, kíváncsian figyelt engem. Ahogy tekintete végigsiklott rajtam éreztem, hogy jóleső borzongás fut át a testemen. Ekkor pillantása találkozott az enyémmel, és Én elvesztem csodálatosan kék szemében. Az engem körülvevő világ megszűnt számomra, a testemet viszont elöntötte a forróság. Másfajta, sokkal jobb, több mint amit átváltozás előtt érzek. Éreztem, ahogy minden porcikámon áthalad, megtölti a szívemet, kitölti a lelkemet, és ezt az újfajta energiát, ami a véremben keringett Ő generálta, az Ő lénye bocsátotta ki. Ott, akkor már semmi sem volt fontos, csak az, hogy nézhessem Őt,és itt álltam volna így az idők végeztéig, figyelve apró kezeit, amiket a hidegtől félig a pulóver ujjába rejtett, a mellkasát, ahogy a lélegzetvételtől emelkedik és süllyed, az arcát, ami hirtelen mindkét oldalon pirosra gyúlt. Minden dolog, amit eddig gondoltam, átértékelődött bennem, és már csak kizárólag Ő érdeket, az Ő biztonsága, a boldogsága és egyértelműen a szerelme. Akartam Őt, mindennél jobban. Figyeltem a szívdobogását, ami a legszebb hang volt,  amit életemben hallottam. A következő pillanatban az enyém viszont megállt egy másodpercre, majd újra indult, hogy mostantól, hátralévő életemben az övével egy ütemre doboghasson. Egy pillanat volt csupán, míg ez a rengeteg gondolat átfutott az agyamon. Ez volt hát a rejtély kulcsa. A Lenyomatom! Lelki szemeim előtt újra láttam Samet és Quilt, és most már egyetlen cselekedetük sem volt furcsa, hisz tudtam, a világon nincs olyan dolog amit meg nem tennék érte.

A következő pillanatban újra megszólalt, és ha eddig azt gondoltam, hogy a szívdobogása a legszebb hang a világon, hát tévedtem, mert az egyértelműen a hangja volt.

Aurora

Az ijedség, amit az ág reccsenésekor éreztem csak fokozódott, amikor a hatalmas alak kisétált a házat körülvevő tisztásra. Agyamban még a száműzött emlékképek villogtak, ezért némi időbe telt míg korábbi életem egy rettenetes helyszínét elválasztottam a mostani pillanattól. Megmarkoltam Aigis nyakörvét a szőre alatt, mintegy pótcselekvésként, és ez most is megnyugtatott. Elgondolkodtam, hogy bemegyek a házba, ezért hátranéztem és felbecsültem a távolságot az ajtóig. A következő pillanatban azonban elvetettem a gondolatot, és magamat nyugtatva néztem arra, ahol az idegent sejtettem.

- Ki van ott? - kérdeztem, összeszedve magabiztosságom.

- Szia, kérlek, ne félj tőlem. – mondta.

A hangját meghallva, minden korábbi gondolat kiröppent a fejemből. Ahogy felém sétált, valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt szét bennem.

Figyeltem nyugodt, magabiztos járását, hatalmas termetét, széles vállait, amin feszült az ujjatlan póló. Tetszett, ahogy járás közben a vádliján, ami kilógott a térdnadrágból, megfeszült az izom. Agyamon egy pillanatig átfutott a gondolat, hogy ezek az itteni srácok mind ilyen lazán öltöznek, de akkor megállt, egy pár lépésre előttem. Fekete haja a válláig ért, két oldalról viszont egy gumival rögzítette hátra, hogy ne lógjon a szemébe. Ovális arcában a járomcsontja határozottan feszült, gyönyörű rézszínű bőre alatt. Meleg barna szemei az arcomat fürkészték, és amikor a szemembe nézett, úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk a világon. Szédülten álltam és csak néztem Őt. Gyönyörűnek találtam tetőtől-talpig. Mikor - úgy éreztem egy évezred múlva - újra a hangomra találtam, racionális agyam visszavette az uralmat, lázadó szívem fölött, és feltettem az első kérdést, ami az eszembe jutott:

- Mit keresel itt? Ez magánterület! - A hangom kissé lágy volt, nem csengett annyira érzelemmentesen, mint szerettem volna.

- Egy barátomnál voltam, itt lakik néhány utcával feljebb, és gondoltam levágom az utat az erdőn keresztül La Pushig… Ott lakom. - tette még hozzá, és én természetesnek vettem, hogy elárulja nekem hol lakik. - Jártál már lent a tengerparton? - Kérdezett aztán vissza.

- Nem, még nem. Tudod ez a második éjszakám itt. Eddig csak a Hannafordba jutottam el. - tettem hozzá, amin Ő elmosolyodott, és tett még néhány lépést felém.

És ekkor úgy éreztem az összes erő kiment a lábamból. Ha Ő nincs ott, valószínűleg összecsuklom, de mintha megérezte volna, sőt mintha már akkor tudta volna mikor én, a karom után kapott, és óvatosan de határozottan fogva, a lépcsőre ültetett és mellém ült. Kutató és kicsit aggódónak tűnő tekintete az arcomat fürkészte. Láttam, hogy mozog a szája, feltételeztem, beszél hozzám, de agyamig már nem jutott el a mondandója. Újra láttam magam az álombeli tisztáson, és boldogan fogadtam ismét az akkor érzett édes érzést. Egész lényemet átjárta az izgalom, szívem hevesen dobogott, halottnak hitt lelkem feléledt. Újra éreztem az illatot, ami akkor ezt kiváltotta belőlem, de most volt a legintenzívebb, a legvalóságosabb, mert a forrása itt ült mellettem, az egyik karja pedig a vállamon nyugodott. A világ hirtelen egy csodálatos hely lett, olyan, ahol nincsen fájdalom, kín, nincsenek kétségek, félelem és a sötétből nem lesnek rád a mesékből jól ismert szörnyek. Azt akartam, örökké így legyen!

 Ránéztem az arcára, amit, úgy tűnt, egész életemben ismertem, és ismerős volt valamennyi mozdulata is. Ezért lehetett, hogy amikor az eddig támaszt nyújtó karja, átölelt, nem rettentem meg, hanem hozzá bújtam, elfogadva hatalmas teste óvó melegét. A pillanat tökéletes volt, és nem akartam megmozdulni sem egyéb más módon megtörni a varázst. Hallottam, ahogy jólesően felsóhajt, éreztem, ahogy a levegő megcirógatja a fülemet. Hirtelen eszembe jutott, hogy még a nevét sem tudom és éreztem, ahogy ellazult testem megmerevedik. Ezt ő is egyből észrevette, mert óvó karját lekapta rólam és egy picit eltávolodott tőlem.

- Mi a baj? - kérdezte és így, hogy már nem volt annyira közel hozzám, a kétségeim visszatértek. Egy picit zavarba jöttem, és éreztem, hogy az arcom kipirul, idegesen lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni, és úgy mondtam.

- Még a nevedet sem tudom. - magyarázatomat hallva, megkönnyebbülten sóhajtott és mosolyogva közölte a nevét. "Embry" ismételtem magamban, még így kiejteni is gyönyörűség volt. Miután cserébe én is elárultam a nevem, egy ideig csak ültünk, egyikőnk sem szólt egy szót sem, a csend azonban nem volt kínos. Aztán a következő pillanatban pedig, egyszerre akartunk megszólalni, amin viszont mindketten jót derültünk.

- Kezd te! - szólt Embry és hatalmas tenyerét rátette a kezemre. Most vettem csak észre, menyire forró a bőre. Két kezem közé vettem az övét és úgy közöltem.

- Jézusom, a bőröd nagyon forró, lázas vagy?- a reakcióm több volt, mint aggódó, inkább ijedt, de ezen már meg sem lepődtem, valahogy az összes érzelem, amit kiváltott belőlem, másvalakivel talán furcsa, sőt lehetetlen lett volna de vele természetes volt.

- Nem semmi bajom, tudod ez egy furcsa genetikai elváltozás, alapesetben ilyen a testhőmérsékletem, könnyen hozzá lehet szokni. -a hangját könnyednek szánta, de éreztem hogy a felszín alatt van valami, amit nem akar elmondani. Amúgy tényleg nem tűnt betegnek így inkább nem forszíroztam a dolgot.

Hosszú órákon keresztül ültünk egymás mellett, és Ő rengeteg dolgot mesélt a gyerekkoráról, gyönyörű történeteket az édesanyjáról, vicces sztorikat a haverokkal, ecsetelte mennyire gyönyörű La Push, az otthona, a tengerpart, amit egyik oldalról körbeölelnek a sziklák, a tábortüzekről, amit nyáron a parton szoktak gyújtani és ilyenkor a vének régi legendákkal szórakoztatják őket. Elmesélte milyen vadregényes a táj télen és az Ő szájából minden csodálatosan hangzott. Ami még furcsább volt az az,hogy én is meséltem. Bár az én gyerekkorom, és egyáltalán az életem, nem volt annyira szép és színes, mint az övé, mégis elbűvölten hallgatta és néha-néha érdeklődve belekérdezett, amiből biztosan tudtam, hogy figyel. Meséltem neki apáról, az együtt eltöltött időkről, a kirándulásokról és minden olyan programról, amire felnőtt fejjel vissza tudtam emlékezni. Meséltem a haláláról, arról, amit gyerekként éreztem, ahogy próbáltam elfogadni az új helyzetet, és a magányról, ami onnantól fogva a társam lett. Anyámról csak érintőlegesen beszéltem, hiszen múltam összes titkát nem oszthattam meg vele, bárhogy is szerettem volna, de valószínűleg frászt kapott volna, vagy bolondnak néz, és fejvesztve menekül el tőlem. Az egyedül létemre is kitértem, bár ezt sem elemeztem túl, próbáltam úgy beállítani, mintha egy hétköznapi, anya-lánya rossz viszony miatt lenne így.

Furcsa volt, ahogy a társaságában repült az idő. Mikor megint az órámra néztem, csodálkozva láttam, hogy hajnali 3 is elmúlt. Több mint 5 órát ültünk kint, a lépcsőn és egy percnek tűnt csupán!  Az elválás viszont elég sután sikerült. Éreztem, ahogy tétovázik, nem akart még menni, és én sem akartam hogy elmenjen, de aztán a józanész felülkerekedett és elbúcsúztunk. Ahogy az ajtót bezártam magam mögött és tudtam, hogy egyre távolabb van tőlem a hiánya élesen  belém mart. Pedig a szívem és a lelkem közelebb érezte őt magához, mint bárkit eddigi életem során…

IV.fejezet

Aurora



A szupermarketbe érve első utam a zöldséges pulthoz vezetett, és megpakoltam a kocsit a meglehetősen gyér választékból. Ezután, mivel jóformán semmi sem volt otthon, legalább egy órán keresztül kóboroltam a polcok között, mire minden szükséges dolgot beszereztem. Az ásványvizet hagytam utoljára, így megindultam arra felé, amerre azt sejtettem. Mikor befordultam a sorok közé, a polcoknál, valószínűleg a késői időpont miatt, csak egy ember tartózkodott. A látványától egy pillanatra megtorpantam.
Kb. 195 cm magas lehetett a srác, hatalmas izmokkal és minden porcikájából áradt a veszély. Fekete haja rövidre vágva, és tincsei az égnek meredtek. A kinti csípős hideg ellenére, egy rövid ujjú pólót és egy farmer térdnadrágot viselt. Mivel a víz mellette két polccal állt, mindenképp el kellett haladnom mögötte. Éppen a kosarát pakolta tele üdítővel, de a kocsi hangjára felemelte a fejét. Kíváncsian tekintett végig rajtam, majd miután tetőtől talpig végig mustrált, újra a szemembe nézett.
Fekete szeme, széles, markáns arccsontja, bőrének jellegzetes vöröses színe elárulta indián származását. Nyílt tekintetéből az érdeklődésen kívül semmi mást nem láttam, és a szája is mosolyra görbült. Megeresztettem felé én is egy félmosolyt, kifújtam az eddig észrevétlenül visszatartott levegőt és könnyedén a polchoz sétáltam. Ott azonban mérgesen vettem tudomásul, hogy az alsó sorok üresek, a föntiekről viszont, még ha elértem volna, sem tudnám levenni a súlya miatt a 6-os karton vizet.
Körbe néztem, hátha találok egy alkalmazottat, aki megoldaná a problémám, de a következő pillanatban, egy energikus jókedvű hang szólalt meg mögöttem.
- Hello kislány, segítsek?
Szembefordultam a hang tulajdonosával, aki, jól tippeltem, a korábban szemrevételezett, nagydarab indián volt. Hangja és mosolygó arca tökéletes ellentétben állt, drabális alkatával.1000 wattos mosollyal figyelt, tökéletes hófehér fogsora, kirívóan ütött el bőrének rézszínétől.
- Szia. Ő…Igen ha levennél nekem 2 karton vizet, azt megköszönném.
Szó nélkül nyúlt a legfelső polcra, és minden erőlködés nélkül, egyszerre ragadta meg az általam kért mennyiséget, aztán a kocsimba rakta. Kutató pillantása közben az arcomról, kicsit lejjebb vándorolt és a következő szavakat úgy intézte hozzám:
- Új vagy itt?
Éreztem, ahogy az arcom kipirul, és kicsit dühös lettem a tapintatlansága miatt. A pólóm dekoltázsa nem túl mély, de sokat sejtető volt.
- Hé! A szemem kicsit feljebb van! Volnál szíves ide nézni?- a hangomban jó adag felháborodás bujkált. Mikor leesett neki mit is mondtam, azonnal szabadkozni kezdett.
- Nem.. én nem azt...- dadogott, és most az Ő arca lett vörös. -Ne haragudj, csak a nyakláncod igazán szép.- fejezte be a magyarázkodást, amitől viszont elég hülyén éreztem magam, az elhamarkodott feltételezésem miatt.
- Ó.. Köszönöm..- automatikusan a medálhoz értem, majd a következő önkéntelen mozdulatommal összefogtam magam előtt a kardigánomat. -Családi örökség- tettem még hozzá. Erre újdonsült ismerősöm érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
-A környéken laksz? - tette fel a kérdést
- Igen. Most költöztem ide a napokban.- vágtam rá automatikusan, de a következő pillanatban már átkoztam magam, a könnyelműségem miatt. Ismeretlen emberekkel általában nem szoktam ilyen közvetlen lenni.
- Bocsáss meg, de most már mennem kell. Köszönöm még egyszer a segítséged. - mondtam és választ sem várva megindultam a pénztárhoz.

Jake

Megálltunk a szupermarket parkolójában és mindannyian kiszálltunk az autóból. Port Angelesben voltunk autósmoziban, és hazafelé tartva megegyeztünk, hogy beugrunk valami ehetőért és üdítőért. A parkoló már aránylag üres volt, néhány autó állt csak kint. Azonnal kiszúrtam a fekete gyönyörűséget. Egy 69 Chevrolet Impala állt 2 sorral és néhány hellyel balra tőlünk. Tökéletes volt, már ami a fényezést és a króm kiegészítőket illeti. Elhatároztam, hogy megnézem közelebbről, de Leah hangja megállított.
- Ne már Jake. Komolyan éhen halok. -mivel ismertem már megkeseredett, konok természetét, félve a további negatív reakcióktól, inkább visszafordultam.
- Rendben, mit hozzak? - elmondta a kívánságát, majd megvártam, amíg Paul és Seth is kitalálja, mit akar, majd bementem az áruházba. A kaját hamar megvettem, és az üdítők nagy részét is, már csak Leah bodzás borzadályát kerestem, amikor valaki a sorok közé lépett. Hallottam, ahogy egy pillanatra megtorpant a sor elején, a szívdobogása egy ütemet kihagyott aztán a normálistól éppen csak egy picivel gyorsabb iramra kezdett. Furcsa volt a dolog, a látványom általában sokkal durvább reakciót vált ki az emberekből. Hezitált még egy kicsit, majd óvatosan megindult a bevásárlókocsival. Hallottam a bizonytalanságot a lépteiben ezért megfordultam és dobtam felé egy mosolyt. Az a látvány mindent megért! Szinte hallottam, ahogy a mázsás súly legördül a szívéről, az arcára kiült egy tétova félmosoly, és végre az elmulasztott levegővételt is bepótolta. Most már magabiztosan folytatta útját, egészen a tőlem 2 polccal arrébb lévő ásványvizekig. Én már előre láttam, hogy problémája lesz, de azért megvártam, hogyan reagál. Bosszús kis fintor suhant át az arcán, ahogy lábujj hegyen állva megpróbálta elérni a felső polcot, én pedig élvezettel néztem, ahogy kardigánja egy picit feljebb húzódott és látni engedte a farmernadrágban is formás fenekét. A kudarcot tudomásul véve érdeklődve körbefordult, úgy láttam keres valakit, talán aki a segítségére lehet. Meg sem vártam, míg felém néz, már a háta mögé léptem és még az előbbi fintorán mosolyogva szólítottam meg. Miután eleget tettem az óhajának, épp feltettem neki egy semmitmondó kérdést, amikor tekintetem a nyakában lógó ékszerre esett. A színkombináció és a medálon lévő motívum, mind a mi népünk sajátossága volt, a két egymásra talált fél lélek egészét szimbolizálta és az örök szerelmet, én pedig jól emlékeztem az apámtól hallott ősrégi történetre, és a hozzá kapcsolódó jóslatra is, a Tűzgyújtóról és a szerelméről Mimitehről, aki, mivel nevének jelentése "Telihold", egy hasonló nyakéket kapott kedvesétől, örök szerelme zálogául.
Felháborodott hangja szakított ki a gondolatmenetemből, és mikor megértettem mivel gyanúsít, éreztem, hogy az arcom kivörösödött.
"Hát ez szuper, félreértette!". - gondoltam magamban, és hangosan is magyarázkodni kezdtem. Láttam rajta, hogy kicsit feszélyezve érzi magát, a köszönöm, amit elrebegett, már kedvesebb volt, a következő pillanatban pedig, pulóverét összehúzta és karját összefont a mellkasa előtt.
Mikor hozzátette, hogy a nyaklánc családi örökség, én már nem bírtam magammal. Millió kérdés kavargott a fejemben, rengeteg dolgot szerettem volna megtudni tőle.
A gyorsan feltett kérdésemre egyből válaszolt, majd az arcán egy árnyék suhant át, és szép kék szeme is elfelhősödött. A következő pillanatban kimentette magát, hozzám vágott egy újabb köszönömöt, hátat fordított és elsietett. Egy darabig álltam még, aztán direkt jó néhány sorral lejjebbi pénztárba mentem. Gyorsan sorra kerültem, és mivel nem vettem sok mindent, hamar fizettem és elindultam kifelé. Mikor az ajtóból visszanéztem, Ő még a cuccait pakolta ki a szalagra.
Gondolataimba merülve sétáltam vissza az autóhoz, és úgy döntöttem, bár a legendák nagy részét mindnyájan ismerjük, egyelőre nem említem a bent történteket, addig legalábbis biztos nem, amíg Billyvel nem beszéltem. Elég ciki lenne a többiek előtt, ha árnyékra vetődnék.
- Na végre, mi tartott ilyen sokáig?- ezt természetesen Leah kérdezte.
- Ha azt elmesélném! Legyen elég annyi, hogy egy csini szöszinek segítségre volt szüksége. - közöltem, és még egy titokzatos mosolyt is elengedtem.
- Miért, nem tudott választani a kutya kaják közül? - Paul reakciója nem sokat késett, és az általa feltett kérdésen Seth és Leah is elröhögte magát.
- Mi egyébben tudnál te segíteni egy lánynak, aki történetesen nem Reneesme? - ez talált. Már csak nevének említésére is boldogság fogott el.
Úgy döntöttem erre a kérdésre nem reagálok. Mondjuk sok értelme nem is lett volna, mert már egyikük sem figyelt rám. A hátam mögé néztek, Leah arca egy lebecsmérelő fintorba torzult, és erre Seth is kíváncsian tekintett az épület bejárata felé.
Paul szeme felvillant, mint mindig, ha becserkészésre érdemes nőnemű lény került a közelébe, és elismerően füttyentett, egyet.
- Hát tesó, Ő engem is bármire megkérhetne!
Megfordultam én is, és az áruházból természetesen újdonsült ismerősöm lépett ki, egy telepakolt bevásárlókocsit tolva maga előtt. Ebben a percben valamelyik parkoló autóban egy kutya örült ugatásba kezdett.

Aurora

Amikor kiléptem a parkolóba, még mindig szidtam magam a könnyelműségem miatt. Általában nem is nagyon állok szóba idegenekkel, nemhogy ilyen dolgokat áruljak el magamról. Úgy éreztem, hogy épp megkezdett önálló életem és a környezetváltozás könnyelművé tett. Éppen elhatároztam, hogy ezentúl jobban figyelek, amikor meghallottam Aigis dühös ugatását. Szerencsére nem parkoltam messze a bejárattól, így hamar az autóhoz értem, felnyitottam a csomagtartót és zacskók bepakolása közben folyamatosan beszéltem a kutyához, de nem sokat értem el vele, mert a morgása és ugatása egyre fenyegetőbbé vált. Mikor végeztem, a hátsó ajtóhoz léptem és kinyitottam, gondolván néhány simogatással biztosan többet érek el. Hát tévedtem. Amint az ajtó kinyílt, Aigis azonnal kiugrott, veszettül vicsorogva és ugatva indult egy kicsit odébb parkoló furgon felé.
- Aigis vissza! - hiába hangzott határozottan a parancsszó, ez volt az első eset, hogy nem hallgatott rám. Megiramodtam én is, és magamban rimánkodni kezdtem, hogy ne támadjon neki senkinek sem. Mikor mellé értem, megragadtam a nyakörvét, és próbáltam magam mellé húzni, de valamiért megmakacsoltam magát és folyamatosan úgy helyezkedett, hogy köztem és a szemben álló társaság között legyen. A nyakától a hátán végig, a farka tövéig, égnek állt a szőr, fejét kicsit lehajtotta, és támadásra készen, éberen figyelte a szemben állók minden mozdulatát.
Nem értettem a viselkedését, még sosem volt ennyire kezelhetetlen.
- Elnézést kérek, én nem tudom mi ütött belé. -szabadkoztam és csak most néztem végig az előttem álló társaságon. Négyen voltak, és egyikük az a srác volt, akivel a boltban találkoztam. A társaságában lévő másik két fiúval első ránézésre akár ikertestvérek is lehettek volna, de az alaposabb szemlélőnek azért feltűntek a különbségek.
A velük lévő lány is legalább egy fejjel magasabb volt, mint én, és jóval izmosabb is. Testének izomzata igazából már súrolta azt a határt, amit egy lánynál esztétikusnak lehet mondani. A haja szintén fekete volt, és a bőre is abban a tökéletes vöröses árnyalatban pompázott, mint társaié. Az arca szép volt ugyan, de a tekintetéből sütő leereszkedés és az ajkán látható megvető fintor, valamint a tartásából áradó agresszivitás hatására bekapcsolt a védekező mechanizmusom. Hangjának cinikus éle, és szavai viszont kiütötték nálam a biztosítékot.
- Tehetnél pórázt, a hülye korcsra, ha már megnevelni nem tudtad. – „Neveletlen, hülye korcs?”- gondoltam magamban, és közben a fogaimat csikorgattam. „Na pont a kutyámon nem fogod a nyelved köszörülni te boszorkány.” Hallottam, ahogy társai csitítgatni próbálják, de engem már fölbosszantott.
- Drágám, neked sokkal jobban áll, ha csukva tartod a szád!- félvállról vetettem csak oda neki, a hangom pedig, tárgyilagos maradt végig.
- Ti pedig - fordultam a fiúk felé -tehetnétek rá egy szájkosarat, ha már megnevelni nem tudtátok. - mikor kimondtam, már tudtam, hogy ezzel elvetettem a sulykot, de valahogy nem érdekelt. Bocsánatot kértem a kutyám miatt, Ő pedig lekezelően, bunkón viselkedett.
A srácoknak azt hiszem tetszett a válaszom, mert egyszerre nevettek fel mindhárman. A lány viszont nem értékelte a beszólásom. Tett egy fenyegető lépést felém.
Ebben a pillanatban több dolog történt egyszerre. Aigis újra morogni kezdett, és vicsorogva felhúzta az ínyét. Agyamban megszólalt a vészcsengő, és csak arra összpontosítottam, hogy ha még egyet lép, a gondolataimmal fogom megállítani. Erre azonban nem került sor, ugyanis a srác, akivel korábban beszéltem, a lány felé lépett és ellentmondást nem tűrő hangon parancsolta:
- Leah, hagyd abba! Uralkodj magadon.- Először úgy tűnt, hasztalan szólt, mert a lány meredten nézett a szemembe és a teste remegni kezdett.
- Nem mondom még egyszer Leah, hagyd abba! - Nyomatékosította a srác, valószínűleg valami "főnök féle" lehetett, miközben a másik két fiú közül a fiatalabbik, a lány vállára tette a kezét. Úgy látszik ez hatott.
Mintha valami révületből ébredt volna, tekintete kitisztult, vetett rám egy megvető, lefitymáló fintort, hátat fordított és az úttesten átszaladva az erdőbe rohant.
- Ne haragudj a nővéremre,- szólított meg a fiatalabb srác - És ne érezd magad rosszul, Ő nem tud másképp viselkedni még velünk sem. - hangja nyugodt és kedves volt.
Termetre és magasságra sem volt akkora, mint a másik két fiú, de korban is inkább hozzám állt közelebb.
Éppen szóra nyitottam volna a számat, de a főnök megelőzött.
- Seth menj a nővéred után, nem hiányzik, hogy valami bajba kerüljön.- adta ki az újabb utasítást, mire a srác elköszönt és követte a lányt az erdőbe.
Most már csak hárman maradtunk, és mivel a korábban a lányból áradó feszültség már nem volt érezhető, lassan Aigis is megnyugodott. A combom felé húztam a nyakörvénél fogva és most már tudta mi a dolga, egyből leült a lábam mellé.
- Jól van, okos vagy! - simogattam meg a fejét és a következő szavakat a fiúkhoz intéztem - Tényleg ne haragudjatok, sohasem szokott így viselkedni. Tökéletesen van idomítva és nagyon szófogadó - mondtam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében.
- Ne törődj vele, Leah általában az emberekből is ilyen reakciót vált ki - Ezt a boltban megismert srác mondta, valószínűleg a poénnal akarta a történtek élét elütni.
- A nevem Jake - tette hozzá egy lehengerlő mosoly kíséretében,majd az eddig hallgatag fiú felé mutatva hozzá tette - Ő pedig Paul.
Az említett pimaszul végigmustrált, majd hasonló hangsúllyal tette hozzá.
-Szolgálatodra, bármikor, bármiben. - kezét a mellkasára tette és még a felsőtestét is meghajtotta kicsit hozzá .Tagadhatatlanul Ő volt a legjobb pasi mindhármuk közül.
Vékony markáns arca, határozott vonalú szemöldöke, sötétbarna szemeit körülvevő sűrű szempillája, telt érzéki ajkai határozottan vonzották a tekintetem, de valószínűleg ezzel minden normális lány így lehetett. Tökéletes izomzatán úgy feszült a póló mintha a második bőre lett volna. Néhány centivel magasabb volt, mint Jake, a lényét pedig körüllengte a veszély és  nyers erő sugárzott belőle. De a mosolya, az szívdöglesztő volt. A pimaszsága ellenére én is elnevettem magam.
- Aurora vagyok! - mutatkoztam be
- Hát kislány, a kutyád nem semmi. - Mondta Paul
- Nem tényleg nem az. Amíg Ő velem van, semmi bántódásom sem eshet. Igaz kicsim? - az utolsó mondatot már a kutyához intéztem, és ő érezvén a hangsúlyom változását azonnal iszonyatos farok csóválásba kezdett, és megnyalta a kezemet, mire én elnevettem magam.
- Kicsim ?- Húzta fel a szemöldökét Jake,- Hát én nem biztos, hogy ezután a műsor után, amit itt előadott, így nevezném. - Amúgy félelemre most sem volt okod, tökéletesen ura voltam a helyzetnek. Leah sehogyan sem tehetett volna kárt benned. Különben is többnyire inkább csak a szája nagy.
A kijelentésén viszont iszonyú jót derültem. Félni tőle? Én? Kárt tenni bennem? Hát ez elég mókásan hangzott, persze Ők nem tudhatták, hogy ha nem akarom a lány, még csak a közvetlen közelembe sem jöhet.
- Hát igazság szerint nem nagyon ijedtem meg. - Adtam magyarázatot hirtelen támadt jókedvemnek.
- Nem?- kérdezte Paul
- Nem, hidd el, voltam már veszélyesebb helyzetben, mint egy szóváltás egy hormonzavaros, korombeli lánnyal. - Amint ezt kimondtam, az emlékek, amiket agyam egy hátsó zugába száműztem, megvillantak előttem. Viszont semmiképp sem akartam, hogy bárki abban az állapotban lásson. Gyorsan az órámra néztem és valóban elég későre járt.
- Hát én elindulok haza.
- Tényleg merre is van az?- Paul hangja most kíváncsi volt
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt el is árulom! Végtére is idegenek vagytok.
- De kérlek, én csak a biztonságod érdekében kérdeztem, gondoltam, haza kísérhetnénk.
- Ne legyen álmatlan éjszakád az én biztonságom miatt, hidd el ha kell, meg tudom védeni magam. - Ezt a miheztartás végett mondtam, nehogy valami kis, hülye csitrinek nézzenek! Elköszöntem tőlük, majd a kutyát magam után hívva beszálltam a kocsiba és haza hajtottam...

Egy kicsit más!

Sziasztok!


A legfőbb indok amiért írok,az az,hogy nyilvánosan is megköszönjem a fejlécet barátnőmnek Z-nek!
Szerintem szuper lett!És mivel ez az első történet amibe belekezdtem köszi Z a tanácsokért,és persze
a bétázásért is!Remélem tetszeni fog a történet az erre járóknak,és szerezek pár kellemes percet vele!


Puszi Ronni

III.fejezet

Aurora

Miután felöltöztem, lementem és az első dolgom volt, hogy kilépve a tornácra a kutyámat, Aigist hívtam magamhoz. Kiálltásomra az erdőből érkezett válasz, egy mély, öblös ugatás formájában. Szinte azonnal zörögni kezdett az avar tőlem kicsit balra, aztán hatalmas teste kirobbant a fák közül.

Mosolyogva néztem, ahogy fut felém. Az egyetlen élőlény volt, aki önzetlenül szeretett, nem várva semmit cserébe, csak némi ételt. Fajtáját nézve kaukázusi juhász volt, a termete pedig kis túlzással ugyan, de leginkább egy borjuhoz hasonlított. Kb. 60 kg nyomhatott, két lábra állva pedig a feje az enyémmel volt egy magasságban. Rendes kutya lévén, lefékezett mielőtt nekem jött volna. Boldog csaholással üdvözölt, aztán egész egyszerűen a tornácra rohant, és rávetette magát a már korábban kirakott ételre és friss vízre. Körbenéztem és kíváncsian kémleltem be a fák közé. Vajon mit talált arra Aigis?

Mivel a konyhán keresztül jöttem ki a hátsó ajtón, így az erdőtől csak 20 méter választott el. Magamba szívtam a csípős hajnali levegőt és élveztem a fenyők összetéveszthetetlen illatát. Imádtam, hogy a természet ennyire közel van hozzám. Valahogy egész életemben ez tűnt a természetes közegemnek. Nem szerettem a nagyvárosokat, gyűlöltem Floridát is, ahol anyámékkal éltem. Amíg édesapám élt, gyakran jártunk ketten kempingezni, és ködös gyermekkoromból az is felrémlett, hogy egyszer Forksban is voltunk már. Az emlékeim megfakultak ugyan, de az érzéseimre jól emlékeztem. Akkor, ott, biztosan éreztem, hogy ez a hely több nekem, mint bármelyik másik, ahol eddig jártam. Gyermekszemmel magától értetődőnek vettem, hogy az erdő, ami körbe vesz, zöldebb, mint máshol, hogy a levegő illatosabb és az éjszakai neszektől nem ijedek meg. Itt biztonságban vagyok.

 Mikor tegnap megérkeztem elég volt egyetlen mély levegőt vennem az erdőben és az érzés újra eltöltött. Tudtam, hogy végre hazataláltam. Itt védve vagyok, és valamiért nem töltött el rémülettel ez a bizonyosság. A kezdetektől ez volt az én otthonom. Itt végre új ember vagyok, a nulláról indulok, a titkaimat senki sem ismeri, és talán végre "igazi" barátaim is lehetnek.

Ahogy tekintetem elszakítottam az erdőről, kicsit távolabb, a földön figyelmes lettem valamire. Odasétáltam és a kezembe vettem egy darabka fekete anyagot, ami a fűben hevert. Kétséget kizáróan egy farmernadrág része volt egykoron. Eltűnődtem, ez vajon, hogy került ide?! Ahogy körbenéztem, kb. 2 méteres körben, felfedeztem a ruhadarab többi foszlányát is. Mivel a hajnali pára lerakódott a fűre, a kezemben tartott anyag is nedves volt. Halványan ugyan, de éreztem a belőle áramló kellemes illatot is. Kicsit közelebb emeltem az orromhoz és egy mélyet szippantottam. Agyamat megrohanták az emlékek. Az álmomban érzett illat kísértetiesen hasonlított erre. Az üresség érzése ismét megrohant. Kezemet leeresztettem. Döntöttem. Valami hasznos elfoglaltságot keresek, talán úgy könnyebb lesz kitölteni vagy elfelejteni ezt az űrt!

 Bementem hát és végignéztem az alsó szinten. Volt tennivaló, hisz tegnap miután a költöztető cég lerakta kevéske holmimat, amit még Floridából hoztam magammal, csak behordattam a dobozokat a nappaliba, mert közvetlen ezután megérkeztek az új bútorok, amiket viszont Seattle-ben rendeltem. Szerencsére a ház, részben bútorozott volt, a konyha például teljesen felszerelt, ezért csak a nappaliba vettem néhány könyvespolcot, kanapét 2 fotellal, egy dohányzóasztalt, valamint egy állványt a tv alá, illetve az étkezőbe egy asztalt 4 székkel. Ezekkel gyorsan megvoltam, pedig az említett helységeken kívül, az alsó szinten még egy előszoba és egy háló kapott helyet, melybe gardróbszekrények voltak beépítve, így a helységbe csak egy franciaágyat szántam valamint egy komódot. A zuhanyzó és a mellékhelység, akár az emeleti komplett fürdő, nem igényeltek nagyobb odafigyelést, csak az én hálószobám fenn, amit egyszerűen rendeztem be, akár a lentit, avval a különbséggel, hogy mivel még iskolába jártam az erkélyajtó mellett helyet kapott egy íróasztal is. Hát végre letudtam a bútortologatást, ami persze egy egész délelőttömbe került!

 Bár a festők előző nap végeztek, mégis az egész házban terjengett még a festékillat, így kinyitottam az összes ablakot és az ajtókat is. A könyvespolcokra kipakolt könyveimet rendezgettem - amiből rengeteg volt, mivel egyik kedvenc időtöltésem az olvasás - amikor röviddel 10 után megérkezett a szerelő, akit tegnap hívtam. Bekötötte a kábeltévét és az internetet.

Mikor lent végeztem a dobozokkal, elhatároztam, hogy eszek valamit. Mivel az idő már délután kettő körül járt és igazából véve nem is reggeliztem, elég éhes voltam.

A hűtőt kinyitva azonban rájöttem, hogy a tegnapi szendvicsen kívül, amit egy benzinkúton vettem, semmi sincs itthon, és mivel az sem volt túl étvágygerjesztő, inkább kidobtam a szemetesbe. Szerencsére tegnap találtam a postaládában néhány szórólapot és volt köztük egy étteremé is, így hát onnan rendeltem ebédet, de most el is döntöttem, hogy még ma valamikor késő délután elugrom a szupermarketbe vásárolni.

Addig is, amíg a kajára vártam, felmentem a szobámba és nekiálltam ott is a dobozokból kipakolni. A ruháim és cipőim a helyükre kerültek a gardróbba, és azt a néhány fényképet meg emléktárgyat pedig, amim volt, a falra és a komódra tettem. Az utolsó 3 doboznál tartottam, amikor a futár megérkezett. Ezeket a dobozokat a raktárból hoztam el, ahol édesapám halála óta a holmiját őrizték. Nem volt sok minden, tulajdonképpen csak ez a pár doboz, és egy 67-es fekete Chevy Impala, ami még a nagyapámé volt, tőle az apám örökölte, most pedig én. Álomszép volt. A fekete fényezés hibátlan, a króm felnik, lökhárítók, kilincsek karcmentesen ragyogtak. Minden eredeti volt rajta, a fekete bőrüléstől kezdve a kormányig. Édesapám nagyon vigyázott rá, ahogy elmondása szerint nagyapám is tette, aki autószerelő volt. Valószínűleg ez magyarázza, hogy a kocsi még mindig tökéletes állapotban van.

Miután jóllaktam, folytattam a szobám rendbetételét. A dobozok közül a legnagyobbat nyitottam ki, és érdeklődve kezdtem kipakolni a tartalmát. Két kisebb doboz volt benne, néhány tárgy selyempapírba csomagolva, és még valami az alján, amit nem láttam rendesen a többi rápakolt holmitól. A két dobozt emeltem ki először és rögtön belenéztem az elsőbe. Papírokat, feljegyzéseket találtam benne némelyik olyan régi volt, hogy a sok hajtogatástól alig látszott valami rajta.

Az egyik bőrszíjjal összekötött csomagot kibontva, az első papíron, ami szemet szúrt, a nevemet láttam. Tüzetesebben megnéztem és rájöttem, hogy ez a születési anyakönyvi kivonatom eredeti példánya. A következő, amit megismertem az apámé volt, aztán a nagyapámé. Ezen kívül 5 papírt találtam a kötegben, időrendi sorrendben.

A következőt egy bizonyos Pierre Felicité L'amanry nevére állították ki 1895-ben. Az imént olvastam a nevét nagyapám papírján, tehát akkor ő a dédapám volt.

Ezután 1860-ból az ükapám Guillome, 1823-ból az ő apja Philippe, majd 1791-ből Francois és végül az utolsó papíron a születési dátum 1756 volt. Elég nehezen betűztem ki az egészet, sok helyen már olvashatatlanná váltak a sorok és az sem segített, hogy franciául íródott. Mivel édesapám halála óta senkivel sem beszéltem ezen a nyelven a tudásom bizony megkopott. A nevet azonban ki tudtam betűzni. Mathieu Jean Felicite de Montmorency-Laval L'amanry. Áhítattal néztem a papírt, és agyamon átfutott a gondolat, hogy egy több mint 250 éves iratot tartok a kezemben. Óvatosan tettem vissza a kupac aljára, és közben eldöntöttem, hogy a napokban végzek egy kis családfakutatást a neten. A dobozban lévő többi papírt is átfutottam, bár felületesen. A legtöbb elég régi volt, az angol mellett némelyik franciául meg valami más idegen nyelven íródott. Visszazártam a tetőt és a következő csomagért nyúltam. Ebben a dobozban fényképeket találtam, néhányon apám volt és én, egy közös kép nagyapámmal és nagyanyóval. Ezeket meghatódva tettem külön a többitől és az asztalomra raktam. Rengeteg fénykép volt a dobozban, a legtöbb fekete-fehér, vagy a régebbiek szürkék és sárgásak. Egyiken-másikon alig látszott a megfakult kép, de én szememet erőltetve próbáltam kisilabizálni a rajta szereplő alakokat. Mivel egy gondos kéz mindegyik kép hátára felírta a dátumot és a rajta szereplők nevét, lassan az összes felmenőmet megismertem. Dédapám és dédanyám, az ő szüleik és így tovább az előttem lévő 7 generáció. Az egyik képet nézve, nagyon furcsa érzés vett erőt rajtam. Valószínűleg ez lehetett a legrégebbi kép, amit ember a kezében foghatott, mégsem volt rossz állapotban. A szélein gyűrődések látszottak, és maga a kép is törődött volt, de ami mégis megfogott benne, az az érzés, ami a rajta szereplő párról sugárzott. A felirat szerint 1830-ban készült, Mathieut és feleségét Mimiteh-ket ábrázolta. Egymás mellet álltak, és a képen keresztül is érezni lehetett a tiszteletet parancsoló kisugárzást ük-ük-ükapámból. A felesége, minden bizonnyal indián nő lehetett, a tipikus büszke fejtartással és mindent tudó tekintettel. Jóval alacsonyabb volt, mint a férje, de ráncos öreg arcáról szeretet és jóindulat sugárzott. Mathieu oltalmazón karolta át Mimiteh vállát és a nő magától értetődően simult férjéhez. A tökéletes harmóniát nézve, kicsit elfogott az irigység. Én sohasem éreztem ezt senki iránt!

 Ezt a képet is magamnál tartottam, a többit pedig, visszaraktam a dobozba. Ezután a selyempapírba csomagolt tárgyakat vettem a kezembe. Óvatosan hajtottam szét a papírt, ami egy fafaragványt rejtett. Egy farkas alak volt, de nem a klasszikus forma, hanem inkább olyasmi, ami a totemoszlopokon jelenik meg. Mindettől függetlenül csodaszép volt, ezért az éjjeliszekrényemre tettem. A következő dolog egy álomcsapda volt, aminek közepére egy darab bőr volt kifeszítve, és ezen is megjelent a farkas motívum. Mivel egész életemben hittem ezeknek a dolgoknak az erejében, természetesen ez is a helyére került, a fejem fölé, az ágytámlára. Az utolsó dolgot a doboz alján csak most tudtam szemügyre venni. Egy darab bőr! Mikor azonban a kezembe vettem éreztem, hogy rejt valamit. Letettem az ágyamra és széthajtogattam azt. Egy nyakláncot és egy pecsétgyűrűt találtam benne. A gyűrűt jól ismertem, édesapámé volt.

Fehér és sárga aranyból készült, a közepén egy Bourbon liliommal. A nyakláncot viszont most láttam először. Középen egy négyzet alakú kagyló medállal, rajta egy sötétre színezett körrel, az egész egy bőrszíjon lógott, és a medáltól jobbra és balra is szimmetrikusan gyöngyök voltak felfűzve: Egy hosszú lapos fehér, egy sötétkék, egy türkizkék és egy fekete kerek gyöngy. Ez a minta ismétlődött mindkét oldalon négyszer. Ezt sem akartam a dobozba száműzni, hát ráfűztem a gyűrűt a nyakláncra és így mindkettőt a nyakamba akasztottam. Épp nyúltam a bőrdarab felé, hogy összehajtsam, amikor észrevettem rajta egy megkopott, fekete foltot. Egy kör alak volt, valami mintával a közepén, amely első ránézésre csak szabálytalan vonalak halmazából állt, de ahogy jobban szemügyre vettem, már feltűnt a két farkas alak egymással szemben, felemelt mancsokkal, és felettük ugyanaz a motívum volt látható ami a nyaklánc medálján. Így ebben a környezetben látva, arra tippeltem volna, hogy a telihold lehet az. Furcsa érzés kerített hatalmába ismét, ahogy kezemet végighúztam a kissé érdes felületen és ez már több volt, mint egy kósza érzés.

 Ahogy az első doboz tartalmának kipakolásával végeztem, rögtön a másik kettőnek álltam neki. Az egyik tele volt régi újságokkal, ezzel gyorsan leszaladtam és beraktam a lépcső alatti gardróbba, ahol a tisztítószereket tartottam.

A következő doboz viszont kisebb-nagyobb bőrkötésű könyveket rejtett. Érdeklődve nyúltam a legmegviseltebb után. Óvatosan vettem a kezembe és félve nyitottam csak ki. A gerincén a bőr már olyan rossz állapotban volt, hogy attól féltem szétesik az egész. Kinyitva aztán láttam, hogy egy naplót tartok a kezemben szép, jobbra dőlt folyóírással, de franciául íródott. A dátumokból arra következtettem, hogy ez csak Mathieu-é lehetett. Lassan átlapoztam, és a közepe felé néhány bejegyzés mellett rajzokat is találtam. Egy marcona indián harcosról, egy csodálatos farkasról, aminek a szeme meglepően értelmesen tekintett rám a lapról. Aprólékosan kidolgozott és tökéletesen elkészített rajzok voltak. A következő egy nőt ábrázolt. Ahogy néztem, rájöttem hogy, Mimiteh az, akit korábban egy fényképen láttam férjével, bár most jóval fiatalabb korában lett megörökítve. A tekintete nyílt, a szája sarkában pedig egy pajkos félmosoly bujkált. Gyönyörű volt. A nyakában pedig azt az ékszert viselte, ami most rajtam volt.

Egy ideig lapozgattam még a naplót, de elolvasni nem próbáltam, mert ahhoz egy szótárt biztosan kellene kerítenem. Amikor, mint egy révületből ébredve, kinéztem az ablakon, meglepődve tapasztaltam, hogy lassan kezd sötétedni. Délutánra bevásárlást terveztem!

Lerobogtam a lépcsőn, felkaptam a pénztárcám és a kocsi kulcsom, az ajtót bezárva fütyültem a kutyának, aki azonnal megjelent és mikor látta, hogy az autó hátsó ajtaját nyitom, beugrott az ülésre majd végég hasalt rajta.

Beszálltam és elindultam a város egyetlen, szupermarketjébe...

II.fejezet

Embry

Éppen csak kezdett világosodni, mikor meghallottam Sam határozott hangját a fejemben:

"Merre jársz?"

Mivel mostanában elég csendes körülöttünk minden, és vámpírnak jó ideje nyomát sem szagoltuk, az őrjáratokon ketten veszünk részt. Ugyan külön-külön, mert így nagyobb területet tudunk ellenőrzésünk alatt tartani.

Mivel Jake elég régóta nem jelentkezett, gondolom elég messze lehet, így nem volt nehéz rájönnöm, hogy Alfánk engem kérdez.

"A Cullen terület nyugati határánál vagyok. Csendes volt az éjszaka, néhány medvén és növényevőn kívül mást nem láttam."

"Menj haza, Embry ez már a 3. éjszakád zsinórban, pihenj és ma éjszaka nem akarok hallani egy gondolatot sem tőled. Én még körbenézek egy kicsit."

Mivel Sam hangja egy csöppet sem lágyult el mondanivalója közben, így pontosan tudtam, hogy ez parancs volt és nem kérés.

Mióta átváltoztunk és megtudtuk az igazságot, a szeretteinket körbevevő fenyegetésről, a "Hidegekről", mindegyikőnk családja kibővült a falkával, Sam és Emily kis háza pedig, a második otthonunk lett.

Kicsit örültem is Sam utasítása miatt, mivel tényleg nem ez volt az első kint töltött éjszakám. Ez a mostani valóban az én őrjáraton volt, de a tegnap estét Jaredtől vettem át, mert neki jelenése volt Kimnél, előtte pedig Paul vett rá, valami kiscsaj miatt, akit Port Angelesben szedett fel. Hátat fordítottam a határvonalnak és futni kezdtem La Push felé. Imádtam ezt az érzést. Farkas alakban a látásom a hallásom és a szaglásom is tökéletes volt, a gyorsaságról nem is beszélve.

Pontosan tudtam, merre van a folyó, éreztem a különbséget a növényevő és ragadozó állatok szagán, mindig tudtam melyik csapáson milyen vadállat haladt át, na és persze ott volt a vámpírok szaga, amit soha, semmilyen körülmény között sem lehetett összetéveszteni semmivel. Annyira jellegzetes volt, émelyítően édes mégis csípős, szó szerint büdös.

Közel voltam már a faluhoz, így lassítottam az iramon. A következő pillanatban kapcsolódtam Jake gondolataihoz. Ezek természetesen megint Lenyomata körül jártak.

Nem akartam hallani a gondolatait, igazság szerint untam már a folyamatos agóniát. Hogy lehet az, hogy egy korábban normális embernek ennyire elveszi az

eszét egy érzés? Sokszor figyeltem Samet, Jaredet és Quilt is mikor a bevésődéseikkel voltak, és reméltem ez az érzés engem messzire el fog kerülni.

Nem akartam függni senkitől, ilyen mértékben meg pláne.

"Persze Haver, álmodozz csak, miből gondolod azt, hogy te kivétel leszel? -szólalt meg Jake.

"Ugyan Jake, ezt te sem mondod komolyan! El tudsz engem képzelni azzal a bárgyú vigyorral a képemen, ahogy Sam néz Emilyre?- magamban kuncogva gondoltam ezt, és válaszul hallhattam Jacob nevetését is.

"Szerintem pedig, egyáltalán nem vicces! -szólalt meg Sam is, - Ajjaj róla el is felejtkeztem,- "Határozottan úgy emlékszem, mintha azt mondtam volna, hogy ma már nem akarok hallani tőled egy gondolatot sem. "-folytatta, de már kicsit, enyhébb hangon. "Amúgy ezt nem fogom elfelejteni, úgy érzem, jól jön ez majd a későbbiekben, egyszer úgy is az orrod alá dörgölhetem" -fejezte be, és most már hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Gondolatban búcsút intettem, és mivel elértem a falu határát, egy sűrű cserje mögé bújva visszaváltoztam, felvettem a rövidnadrágom és haza sétáltam.

Az első utam a zuhanyzóba vezetett. Jó vastagon bedörzsöltem magam kedvenc citrus illatú tusfürdőmmel, és a hajamat is ezzel mostam meg.

Miután végeztem, megtörölköztem és egy boxert magamra véve, lementem a konyhába valami ehetőt keresni. Szerencsére édesanyám még aludt, így magyarázkodnom sem kellett, mert mióta bekövetkezett nálam az átalakulás legalább 3 ember helyett eszem. Miután bőségesen megreggeliztem elhatároztam, hogy ma aztán kipihenem magam. Lefeküdtem és a fejem éppen csak elérte a kispárnám, mikor magába szippantott a sötétség.

Gondolom, mindenkinek ismerős az érzés, mikor álmodsz valamit, és az érzés, ami eközben tölt el hihetetlenül nyugtató, és annyira maradnál még az álomban, de kívülről egyre több inger ér, és meghallod előbb a közelebbi zajokat, aztán fokozatosan minden mást.

Visszasüllyednél még, de már nem megy, a varázs elveszett és bárhogy erőlködsz, már nem érzed többet.

Velem is ez történt. Előbb csak a madárdalt hallottam nyitott ablakomon keresztül, aztán lassan a többi zaj is elért hozzám, a ház távolabbi részéből. A TV hangja a nappaliból, a mosógép zörgése, edénycsörömpölés a konyhából, majd anyám káromkodása, ezen megjegyzem, mindig jót derültem.

Átfordultam a hátamról a jobb oldalamra és jólesően nyújtóztam egyet. Még nem nyitottam ki a szemem, élvezetem a nyugalmat, a napsütést, ahogy a napsugarai melegítették arcomat, éreztem tenger sós illatát, az erdőből felém szálló fenyőillatot, és a nedves avar semmivel sem összetéveszthető, kissé nehéz illatát. Ma valószínűleg szép idő lesz. Ez még így tavasszal is furcsa itt nálunk, Washington állam legcsapadékosabb megyéjében.

Lustán lejjebb csúsztam a párnán, és jobban befészkeltem magam a redői közé. Megpróbáltam ismét elaludni, de valahogy nem sikerült. Egyfolytában járt az agyam.

Olyan érzésem volt, mintha tudnom kéne valamiről, valami fontos dologról, de hiába törtem a fejem, nem tudtam rájönni mi az. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi napra, hogy elhangzott-e valami a délutáni megbeszélésen, vagy Sam utasított-e valamire, de semmi sem jutott eszembe.

Emlékeztem viszont a tegnapi beszélgetésemre anyával, amikor is kicsit ingerültebb stílusban adta tudtomra, hogy ha záros határidőn belül nem teszem rendbe a garázst, akkor felgyújtja. Persze én ezt is megértem. Általában a srácokkal lógok, ha nem "falkaügyben", akkor csak simán lazításként, Emilyéknél vagy a tengerparton, néha pedig sziklát ugrunk, ami nagyon hatásos feszültség-levezető egy-egy húzósabb nap után.

Nagyon kevés időt töltök mostanában itthon, így már tegnap eldöntöttem magamban, hogy a garázs lesz az első, amit ma délután rendbe rakok. Tehát a probléma nem ez volt. Lassan  megmagyarázhatatlan feszültség lett úrrá rajtam és éreztem, hogy a ébredés után érzett nyugalomnak lőttek.

Kinyitottam a szemem és rögtön az órámra siklott a tekintetem, ami meglepő módon még csak 9.30 mutatott .Elképedve nyugtáztam, hogy mindössze 4 és fél órát aludtam. Ennek ellenére egyáltalán nem voltam fáradt. Sőt! Olyan kipihentnek éreztem magam, mintha egy egész napot átaludtam volna. Kikeltem az ágyból, majd a fürdőben elintéztem a szükséges reggeli dogokat. Gyors arc és fogmosás után felkaptam magamra a szokásos farmer térdnadrágot, egy pólót és belebújtam az edzőcipőmbe.

Leszaladtam a lépcsőn és jól sejtettem, anyu tényleg a konyhában volt, éppen az ebédhez készítette elő a nyersanyagot. Üdvözöltem Őt, majd a kérdésére, hogy

éhes vagyok-e, mit is válaszolhattam volna, természetesen azt, hogy igen. Miközben kipakolta elém az ételt, beszélgettünk. Mindig is jó volt a kapcsolat kettőnk között, valószínűleg azért mert az apámat, soha sem ismertem. Bármit meg tudtunk beszélni egymással, és most, hogy lassan-lassan én is felnőttem, csak egy titkom volt, de ezt tudtam, soha sem fogom elmondani neki. Nem saját magam miatt, csakis az Ő érdekében tettem, tudom, ha tudná, hogy alkalmakként mivel is "foglalkozom", soha többé nem lenne egy nyugodt perce sem. Mivel Ő a Makah törzsből származott, a Quileutok legendáit ismerte ugyan, de szerintem álmában sem gondolta, hogy azokból akár csak egy sor is igaz lehet. A valóságot csak néhány öreg ismerte a törzsből, mivel ez a gén apáról fiúra öröklődik, ezek főleg a mostani falka tagok szülei voltak. Billy Black, Jacob apja, "Öreg" Quil Atera a törzs legidősebb tagja, és Sue Clearwater. Rajtuk kívül mindenki más kívülállónak számított, és azt gondolták, hogy ezeket a történeteket az őseink találták ki, hideg, téli estéken egymás szórakoztatására.

Miután végeztem, felálltam és közöltem, hogy a garázsban leszek. Aztán az egész délutánt ott töltöttem. A megmagyarázhatatlan érzés, ami ébredéskor töltött el, velem maradt egész napra, és ettől estére már pattanásig feszültek az idegeim. Valamikor napközben, anyu hozott ki az ebédből, amíg ettem leálltam, de aztán folytattam a munkát tovább. Délután öt körül végeztem, és végszóra Jackob is beállított. Amíg lezuhanyoztam, Ő addig evett majd együtt elindultunk Samékhez.

Mivel a falun kívül laktak, így a főúton indultunk egyenesen, majd a végén jobbra fordultunk, rá egy földútra, ami már a házukig vezetett. A séta kb. 10-15 percig tartott, de most jó volt így, emberként közlekedni. Őszintén, magam sem tudtam mi bajom van, de a feszültség egyre nőtt bennem. Hallgatásom barátomnak is feltűnt, mert az út felénél nekem szegezte a kérdést:

- Embry, minden rendben veled? Szokatlanul csendben vagy ma.

"Jó kérdés! Ha tudnám mi a franc van velem!" Hangosan azonban csak ennyit mondtam:

- Igen minden oké. Kicsit fáradt vagyok, nem sokat pihentem ma sem, a garázs összepakolása az egész napomat elvette! .-úgy látszik megelégedett ezzel a válasszal, mert innentől fogva már csak semmiségekről beszélgettünk.

Saméknél temészetesen, rajtunk kívül már mindenki ott volt. Mivel a bejárati ajtót nyitva hagyták, messziről hallottuk a beszélgetést és nevetgélést.

Mikor beléptem az orromat megcsapta a sütőben készülő sütemény illata, de belegondolva ez természetes volt. Akármikor jöttünk ide, valami finomság mindig akadt számunkra. Leültünk a többiekhez az asztal köré, és amíg a süteményt ettem, fél füllel a többiek beszélgetését hallgattam. Szokás szerint egymást ugratták, ebben általában Paul és Én voltunk a fő hangadók, de most valahogy nem volt kedvem részt venni benne. Egyre furcsább érzések és gondolatok keringtek bennem, énem egyik fele maradt volna itt a többiekkel, a másik fele viszont ment volna el innen, csak a jóisten tudja hova. Valami láthatatlan erő húzott kifelé, a tekintetem az erdő vonzotta, és tudtam, már nem sokáig bírom emberi formámban, ebben az állapotban. Mégis jó néhány órán keresztül ültem még a többiekkel, aztán tekintetem hirtelen Samre és Emilyre tévedt. Szerelmes pillantásokat váltottak egymással, és Sam tekintetéből nem volt nehéz kiolvasni azt a határtalan csodálatot és odaadást, amit Emily iránt érzett. Most először futott át az agyamon a gondolat, vajon milyen érzés lehet? Milyen lehet szeretni és szeretve lenni? Soha sem volt még

olyan lány az életemben, akit szerettem volna. Volt már néhány, de ezek inkább csak jöttek mentek, egyik mellett sem maradtam meg néhány napnál vagy max. egy hétnél tovább. Most mégis úgy éreztem, talán hiányzik az életemből valaki. Valaki, akire úgy nézhetek, mint a srácok a bevésődéseikre, és aki talán elfogad így, ahogy vagyok, az összes hibámmal együtt. Körbenéztem a srácokon és most életemben először, kicsit kívülállónak éreztem magam. Hirtelen azt hittem megfulladok, ezért felugrottam, valamit motyogtam az orrom alatt, elköszöntem a többiektől és kivetettem magam az éjszakába. Mikor hátrafordultam még láttam a döbbenetet mindenki arcán...

A következő pillanatban már a fák között voltam, levettem a rövidnadrágom és mivel a cipőmet Samék tornácán hagytam, már semmi sem gátolt meg abban, hogy átlényegüljek. Néhány másodperc múlva már farkas alakban róttam a kilométereket. Nem telt el sok idő mikor Jake hangját hallottam meg a fejemben:

"Mi a franc bajod van Embry?"- most már nem volt olyan toleráns, mint délután.

"Elhinnéd, ha azt mondanám, magam sem tudom?"- válaszoltam gondolatban, ezután levetítettem neki az egész napomat az ébredéstől kezdve, és tudtam jól az összes pillanatot látja, hallja a gondolataim ,és érzi azt a valamit ami az egész napom tönkretette. Miután megértette, hogy most inkább egyedül maradnék, lassított és aztán a gondolatai elhallgattak.

Én pedig folytattam a futást, előre, konkrét úti cél nélkül, és hagytam, hogy most valóban az ösztöneim vezessenek. Csak akkor lassítottam mikor elértem Forks határát.

Ez igazából már nem a mi területünk volt, és farkas alakban nem igazán léphetném át a határvonalat, de mostanában mintha mindenki kicsit lazábban venné ezt az egészet, így gondoltam, nem csinálok nagy bajt, ha egy kicsit erre is körülnézek. Szigorúan véve egyenlőre még a senki földjén voltam, ez a terület nem tartozott már La Pushoz, de még Forks-hoz sem.

Ahogy megláttam az utcában álló utolsó házat, az eddig gyötrő érzés kicsit megváltozott. A furcsa tudatlanság most bizonyosságba csapott át, és valahogy tudtam, hogy akaratlanul ugyan, de ide tartottam. Az a bizonyos vonzás, amit korábban éreztem, ide összpontosult, és most már nagyon kíváncsi voltam ennek az okára. Az erdő felől közelítettem, és próbáltam a lehető legkisebb zajt csapni. Mikor már csak egy nagyobbacska bokor nyújtott fedezéket, jobban szemügyre vettem a házat. Egy aprócska

Kétszintes épület volt, az emeleten lévő szobához tartozó erkély ajtaja nyitva volt, a tornácon pedig, egy hatalmas kutya állt. A gerince mentén a szőr égnek állt, fejét felém fordította és torkából mély, fenyegető morgás tört fel.

"Jól van haver, ha gondolod, lejátszhatjuk". -morogtam magamba, de nem gondoltam komolyan. Méreteit tekintve valóban nem volt egy átlagos kutya, de számomra nem számított igazán ellenfélnek. Mivel a házra csak az utcafront felől volt szabad a rálátás, így nyugodtan léptem ki a fák takarásából a holdfényre.

Lassan indultam a tornác felé, és figyelmeztetően morogtam. A kutya tétovázott, látszott rajta hogy legszívesebben nekem rontana, de valószínűleg a méreteim meggátolták ebben. Probléma nélkül jutottam a ház közelébe az állat toporgását figyelve. Mikor már olyan közel voltam hozzá, hogy tekintetem az övébe fúrhattam, kicsit lejjebb hajtottam a fejem. A morgása erősödött, és attól tartottam, hogy a végén még felveri a gazdáit vagy esetleg az egész környéket. Minden idegszálammal azon voltam, hogy ne szakítsam meg a szemkontaktust, és testem automatikusan vette fel a támadó pozíciót. A következő pillanatban azonban, a helyzet megváltozott. A kutya volt aki nem bírta tovább a tekintetem, fejét lehajtotta, a torkát egy nyüszítés hagyta el, hasra feküdt, és busa fejét két mancsa közé tette. Még közelebb léptem, hagytam, hogy alaposan megszaglásszon. Mikor már biztos voltam benne, hogy ismeri annyira az illatom, hogy emberi alakban sem fog bántani, a fák közé mentem és visszaváltoztam, majd nadrágban, mezítláb sétáltam vissza hozzá. Emberi szememmel nézve, félelmetesnek tűnt. Volt vagy 50 kg és esküszöm, ha két lábra állt volna, feje az enyémmel lett volna egy magasságban. Első pillanatban nyugtalan lett, mikor meglátott, de ahogy kezemet az orra felé nyújtottam, és beleszimatolt a tenyerembe, megnyugodott. Megnyalta a kezem, majd fejét hozzá nyomva követelte, hogy megsimogassam.

A következő pillanatban egy kétségbe esett sikoltás hasított az éjszaka csendjébe, majd ezt tompa puffanások és egy becsapódó ajtó hangja követte. Egy pillanatra úgy éreztem, egy jeges kéz markol a szívembe, és valami ősi ösztön azonnal bekapcsolt bennem.

"Megvédeni, bármitől, bárhol legyen is"- ez volt az első gondolatom. A gerincoszlopom mellet végigfutó forróság, és testem egyre hevesebb rángása azonban figyelmeztetett, nincs sok időm. A kiáltás az emeleti hálóból jött és én azonnal indultam, hogy megnézzem mi történt. A kutya is morogni kezdett mellettem, de viselkedése nyugodt maradt. Nem úgy tűnt mintha idegen lenne a házban. Vártam egy kicsit, miközben magamat nyugtattam, próbáltam visszaszorítani a remegést, és akkor meghallottam:

 Elfojtott zokogás hangja szűrődött az emeletről, de olyan halkan, hogy ha átlagos ember lettem volna biztos nem hallom meg. Így viszont a szívem mélyéig hatolt. Annyi keserűség és fájdalom bújt meg benne, hogy szinte elviselhetetlen volt. A remegést immár nem tudtam megállítani, és annyi időm sem maradt, hogy levetkőzzek.

Hallottam az anyag reccsenését, a nadrágom szétszakadt. A következő pillanatban pedig, már négy lábon álltam. Szomorúan néztem fel az erkélyajtóra és próbáltam megnyugtató gondolatokat küldeni a bent síró lánynak. Valahol olvastam, hogyha nagyon erősen koncentrálunk, akkor átvihetjük érzéseinket egy másik személyre is.

Nem tudom, miért lett hirtelen ennyire fontos ez az egész, de azt biztosan tudtam, valami megváltozott.

Nehéz szívvel fordítottam hátat a háznak, de megfogadtam, napközben valamikor visszajövök és kiderítem mi folyik itt....

I.fejezet

AURORA

Néma csend vett körbe. Az a fajta, ami körbeölel, beburkol, megnyugtat és elhiteti veled, hogy a világon semmitől sem kell félned.

Egy tisztáson álltam és érdeklődve figyeltem a fák levelein megcsillanó napfényt, ami bársonyos zöld színt kölcsönzött a növényeknek és kicsit mesebelivé tette azokat.

A levegő a napsütés ellenére is csípős volt, és egy édes illatot hozott felém, ami idegen volt, mégis ismerős, mintha születésemtől fogva vártam volna, hogy körbe vegyen és átitasson, megnyugtassa háborgó lelkem és kitöltse megsebzett szívemet.

Érezhetően keveredett benne a fenyő, a citrus, valamint az őszi erdő megannyi zamata, és még valami, amit nem tudtam beazonosítani, de ennek ellenére megmagyarázhatatlan izgalom lett úrrá rajtam. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom jólesően összeszorult és kíváncsian fordultam körbe az illat forrását kutatva.

Ahogy agyam egyre több mindent fogott fel az engem körülvevő látványból, rájöttem, hogy természetellenes a csönd.

Egyre jobban füleltem és nem hallottam semmit. Sem a madarak énekét, sem az apróbb vagy esetleg nagyobb testű állatok neszezését, sem semmi egyebet, ami pedig egy ilyen környezetben természetes lett volna.

A megnyugtató illúzió, amit eddig éreztem szétfoszlani látszott, és magyarázatot keresve indultam be a fák közé.

Ahogy egyre beljebb haladtam, úgy lett sűrűbb a növényzet és a napfény is egyre kevesebbszer talált utat magának a lombokon keresztül.

Nem igazán tudtam, merre haladok, bár egy dologban biztos voltam.

Az illatot követtem, amit korábban a tisztáson éreztem, és egész valómmal tudtam, hogy immár fontosabb számomra, mint a levegővétel, mert ha ez sem lenne már számomra, akkor tényleg semmi sem maradna, ami ehhez a világhoz és mostani létemhez köt.

Megszaporázva lépteimet kitartóan haladtam korábbi célom felé, bár fogalmam sem volt róla hol is van az pontosan, éppen csak éreztem, hogy valami húz egyenesen előre, és sietnem kell különben....

Ekkor belém nyilallt a felismerés, ami átjárta egész testem és a rémület lelkem legmélyéig hatolt...

Valami van körülöttem, valami megmagyarázhatatlan, ősi gonosz, amit nem láttam ugyan, de minden idegszálammal éreztem, hogy körbevesz mindenfelől. A szívem a torkomban dobogott, immár a félelemtől, s a rettegés, mint egy jeges kéz szorította össze azt, és életemben először nem magamat féltettem, hanem annak az illatnak a tulajdonosát, ami jelenleg az egész univerzumot jelentette nekem.

Az iram, amit diktáltam magamnak, már-már emberfeletti volt, és lassan a tüdőm és az izmaim is tiltakozni kezdett a fokozott igénybevétel ellen.

Ziháltam és a levegőt kapkodva vettem, iszonyatos légszomj gyötört, de tudtam nem állhatok meg, egy másodperces tétovázás is elég ahhoz, hogy későn érkezzek.

A következő pillanatban azonban elvétettem a lépést és a reggeli harmattól nedves avar alatt megbúvó, csúszós felületű kőre léptem.

Az esést a kezeimmel próbáltam tompítani, de a becsapódáskor a mellkasomat érő ütés így is akkora volt, mint egy lórúgás.

A levegő végleg kiszorult a tüdőmből és a világ is elsötétedett egy pillanatra. Mikor valamennyire összeszedtem magam felálltam és a térdemre támaszkodva próbáltam levegőhöz jutni. Néhány másodpercig csak tátogtam, de az oxigén nem jutott el megkínzott tüdőmbe. Mikor a szorító érzés enyhült, az első korty levegő üdítőleg hatott, bár abban a pillanatban tudtam, valami megváltozott.

A szívem és az engem körülvevő világ is megfagyott, és ezer apró darabra hullott szét. Lelkem mélyén előbb tudtam, mint sem agyam felfoghatta volna, ELKÉSTEM!

Az illat eltűnt, mintha nem is lett volna, sehonnan nem éreztem már, és vele együtt a lelkem is meghalt. A fájdalom, ami a bensőmet marta kiszakadt belőlem. Mikor ordításom elhalt a fák között, az eddig a torkomat fojtó zokogás kitört belőlem...

 Riadtan ültem fel az ágyamban. Először nem tudtam, mi volt az ami, magamhoz térített, aztán mikor szemem hozzászokott az éjszaka sötétjéhez, körbenéztem a hálószobában és azonnal észrevettem a becsapódott szobaajtót és körben a felborult kartondobozokat és egyéb tárgyakat, amiket még tegnapi érkezésem után nem tudtam helyre rakni.

Beletörődve vettem tudomásul, hogy már megint "AZ" történt. Az arcom nedves volt a könnyeimtől, és a szívem még mindig hevesen dobogott.

Az alváshoz használt trikóm nedvesen tapadt a hátamra, és a nyitott erkélyajtón beáramló hűvös levegőtől megborzongtam. Mikor rájöttem, hogy az egész csak egy rémálom volt, próbáltam megnyugtatni magam, de a belsőmet emésztő üresség érzése, ami kilopta magát az ébrenlétbe, vaspántként szorította a mellkasom.

Ránéztem az éjjeliszekrényen lévő digitális órára, és elképedve láttam, hogy hajnali 3 óra van. Visszadőltem a párnámra és megpróbáltam újra elaludni.

De az álom ezen az éjszakán már messze elkerült. Mikor másfél óra múlva is csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra, úgy döntöttem inkább felkelek.

Kisétáltam a fürdőszobába és az egész alakos tükör előtt állva szemügyre vettem megviselt ábrázatomat. A nevem Aurora L'Amanry. 17 éves vagyok, és ez az első éjszakám, amit az új házamban töltök. Tegnap érkeztem Port Angelesből, ahol előzőleg 1 hónapot töltöttem egy panzióban, és vártam a "rendkívüli nagykorúsításomat" véglegesítő papírokra. Elég hosszú macera volt, a gyámhatóság minden apró részletet többször átvizsgált, rengetegszer kellett megjelennem a bíróságon és egymás után többször elmondani a kérelmem benyújtásának indokait. Bár ezekről egyszeri alkalommal is elég nehéz volt beszélnem, ez senkit nem érdekelt.

De végül elértem a célomat, így most már saját házam volt, amit az édesapám által rám hagyott örökségből vettem, távol minden rossztól, az anyámtól és a nagyszüleimtől, akiktől egész eddigi életem során csak sértéseket, ridegséget és kirekesztettséget kaptam. Korán reggel érkeztem Forks-ba, és a kisváros hangulata azonnal magával ragadott. Imádtam a majdnem egyforma épületeket és a természet közelségét. A házam, ami a legutolsó volt az utcában, kiválasztásánál a leglényegesebb szempont az volt, hogy mindentől távol van, és ha a hálószobámból kinéztem, csak az erdőt láttam elterülni, amíg a szemem ellátott.

Gondolataimmal visszatértem a jelenhez, és az arcomat kezdtem vizsgálni. Kék szemeim tompán, fénytelenül tekintettek vissza rám és az összképen a hatalmas fekete karikák sem javítottak éppen. Telt alsó ajkamon egy apró seb éktelenkedett, valószínűleg álmomban haraptam bele. Szőkésbarna hátközépig érő hajam, most formátlanul, csapzottan tapadt a fejemhez. KB 175 cm magas vagyok, és a külsőmet tekintve mindent anyámtól örököltem. A magasságom, karcsú derekam, hosszú lábaim, kiálló arccsontom, a hajam és szemem színe, mind orosz örökség volt. Anyám modellként dolgozott, mielőtt én megszülettem volna, és állítása szerint tönkretettem a karrierjét. Bár véleményem szerint ehhez nagymértékben hozzájárult a munkájával kötelezően járó nagymennyiségű drog és alkohol is.

Valahogy már kicsi gyerekként tisztában voltam vele, hogy a mi kapcsolatunk nem olyan, mint a többi anya-lánya kapcsolat. Ahogy a tudatom nyiladozott rájöttem, hogy "AZ" a dolog áll a háttérben, amit én akkoriban még jó mókának tartottam. Élveztem, hogy játék, közben sosem kellet felállnom, ha egy újabb babát szerettem

volna megfésülni, vagy átöltöztetni, elég volt ha csak ránéztem, vagy adott esetben rágondoltam és azonnal a kezem közelébe került. Ilyenkor anyám mindig elmondta, hogy mások előtt ezt nem szabad csinálnom, mert nem "illik". Amíg Édesapám élt ez csak hármunk titka volt, de az ő halálával vette kezdetét nálam a dackorszak és akkor gyökeresen megváltozott az életem. Hat éves voltam, mégis úgy emlékszem mintha tegnap történt volna. A temetés után nem sokkal, az anyám szüleinél ebédeltünk, természetesen a tágabb családi körrel egyetemben. Az anyám ragaszkodott hozzá, hogy a fekete bársonyruhámat vegyem fel a lakkcipővel, amit én gyerekként nem szerettem, csak azt tudtam, hogy a ruha szorít de annyira, hogy szinte már levegőt sem kapok benne, a cipő pedig, annyira kemény volt, hogy véresre

törte a sarkamat. Az oda úton folyamatosan nyafogtam, és anyám egyre türelmetlenebbül csitítgatott. Miután kevés késéssel megérkeztünk, azonnal asztalhoz ültünk és nagyanyám már ki is hozta az első fogást. Ekkora nekem már iszonyúan, fájt a hasam és az egész testem a szoros ruhától. Emlékszem nagyanyám kiszedte nekem a levest, amit nem voltam hajlandó megenni. Először csak rosszallóan nézett, majd dühösen rám parancsolt, amihez természetesen, a család összes tagja helyeselt, márpedig ez a gyerek jó modort fog tanulni, itt és most! Ez volt életem első olyan élménye, amikor a képességemet dühből használtam.

Az egész testem remegett már, valószínű a fizikai és, - a megalázottság miatt érzett - lelki fájdalomtól. A tányérom, amit eddig meredten bámultam, hirtelen felemelkedett és a szemközti falhoz csapódott. Ezt követte a merőkanál, ami még nagyanyám kezében volt. Azonnal síri csend lett. Gyermek voltam, nem tudtam olvasni a rám meredő tekintetekből, de azt észrevettem, hogy sokáig engem nézett mindenki és anyám zavarában felugrott az asztaltól, kézen ragadott és elindult kifelé a házból. Mikor nagyanyám mellé értünk a merevség eltűnt az arcáról és rám mutatva ezt az egy szót suttogta: "prókljátá". ami oroszul annyit jelentett: "elátkozott". Ettől a naptól fogva anyám családja már csak ezen a néven emlegetett.

 Beléptem a zuhanykabinba és megnyitottam a csapokat. Hatalmasat sóhajtottam, mikor a forró víz végigfolyt a testemen és reménykedtem, hogy kicsit megnyugtatja felborzolt idegeimet. Mikor kedvenc samponomat kezdetem a hajamba masszírozni, az álom újra a gondolataimba tolakodott. Ismét éreztem azt az illatot, minden sejtemet eltöltötte és újra erőt vett rajtam az a megmagyarázhatatlan belső remegés. Az a fajta érzés volt ez, amikor biztosan tudod, hogy valami történni fog a közeljövőben, valahol, valamikor és ez a dolog már megállíthatatlan, és az egész életedet gyökeresen megváltoztatja.