VI.Fejezet

Aurora


11 óra is elmúlt mikor felébredtem. Igaz a tegnapi napom elég hosszú és eseménydús volt. Rengeteg friss információt kaptam a családomról, még ha a legtöbbet, ezer éves fotók és papírok szolgáltatták is, de azért mégiscsak információ volt, amit lássunk be, édesapámtól, korai halála miatt, nem kaphattam meg.
Anyám meg persze, mivel általában örömét lelte a kínzásomban, a feltett kérdéseket természetesen megválaszolatlanul hagyta.
Boldogsággal töltött el a tudat a sok emléktől, amit a dobozban találtam és a naplóktól. Meg is fogadtam, hogy ezeket minél hamarabb lefordítom majd.
De természetesen a gondolataim nagy részét egészen más foglalta le. Hajnali 4 múlt, mire ágyba kerültem és még nagyon sokáig éberen, a történteken tűnődtem.
Jobban mondva Embryn. Hirtelen felbukkanása az erdőből megrémített egy kicsit, de aztán egyik pillanatról a másikra elvesztem a tekintetében és semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak rá.
Az illatára, a teste melegére, arra milyen jó volt az a pillanat, amikor magához ölelt és én azt éreztem, hogy igen ez az a hely, ez az az ölelés, ahova vágyom, ezért születtem és ezért éltem, korábbi életem minden pillanata, minden esemény, az összes kín és szenvedés azért történt, hogy eljussak ide.
Nem igazán tudtam ezeket az érzéseket hová tenni, mert sokkal inkább érzések voltak, mint sem gondolatok, de kétségem nem volt egy szemernyi sem, hogy ez a fiú több, mint egy egyszerű ismerős, több, mint a srácok akikkel a szupermarket parkolójában találkoztam.
Valami vonzott hozzá, valami megmagyarázhatatlan, számomra érthetetlen erő, ami mindent felülírt és ez megrémített.
Hirtelen magamhoz tértem és a jól ismert védekező mechanizmusom is bekapcsolt.
Nem értettem saját magam, hogyan mehettem ilyen messzire, még akkor sem, ha csak gondolatban, egy vadidegen emberrel!!!!! Hiszen ezt a fiút még 1 napja sem ismerem!!!
Néhány hónappal korábban valószínűleg szóba sem álltam volna vele, nem hogy ilyen mélységekben engedjek betekintést neki az életem könyvébe!!!
Könnyelmű voltam, de olyan egyszerű volt bízni benne, olyan természetes volt a jelenléte, annyira jó volt egy kicsit nemtörődömnek lenni!!
Úgy éreztem a személyiségem két részre szakadt, a régi bizalmatlan énem folyamatosan suttogta az elrettentő szavakat
-"Ne bízz benne, csak kihasznál, bántani fog, rémes dolgokat művel veled és aztán eldob,- ilyen és ehhez hasonló negatív gondolatok cikáztak agyamban, míg a másik, tegnap felfedezett fél lágyan duruzsolt:
-" Engedd el magadtól a múlt rémségeit, adj neki egy esélyt, hogy bebizonyíthassa másfajta emberek is léteznek, mint akikkel eddig találkoztál, adj egy esélyt magadnak a boldogságra.....
-"Fejezd ezt be!"- bizalmatlan énem szinte sikítva követelte ezt és agyam elzárt szegletéből kiszabadultak legutolsó könnyelműségem miatt átélt szenvedéseim emlékei.
Újszülött énem szomorúan hajtott fejet az erősebb fél előtt, hiába minden, Ő győzött...

                                                                          ***

A nap további részében kitakarítottam, majd összeütöttem magamnak egy egyszerű ebédet.
Délután leültem a TV elé, de mivel a figyelmem állandóan elkalandozott, úgy döntöttem, inkább sétálok egy nagyot a környéken.
Felrobogtam a szobámba és magamhoz vettem az ipodom, valamint egy pulóvert, az előszobában a kutya pórázát és kiléptem a tornácra.
Az idő száraz és kellemesen meleg volt még, de tudtam napnyugta után biztos fázni fogok.
-Aigis ! - kiáltottam, mire Ő megint csak az erdőből került elő.
- Gyere kiskutyám, sétálni megyünk!- mondtam. Erre iszonyatos farkcsóválás közepette, lelkesen ugatott egyet és előreszaladt az út felé.
Bezártam a bejárati ajtót majd elindultam. Az úttesthez érve határozottan balra fordultam, a másik irányt már jól ismertem az vitt Forks központjába.
Néhány perc séta után a lelkem megnyugodott és az agyam kiürült. Élvezettel tekintettem körbe, ismét elvarázsolt az engem körbeölelő természet.
A fák sűrűn nőttek egymás mellé és a talajszintet páfrányok zöld tenger borította.
Észre sem vettem és már messze bent jártam a fák között, ide már nem jutott el az autó út forgalmának zaja.
Élvezettel hallgattam az erdő hangjait. Pár lépéssel előttem Aigis túrta az avart és közben hol morogva, hol nyüszítve próbált elkapni valami négylábú kis emlőst.
Jó fél órája kóvályoghattunk a fák között, bevallom kicsit rémülten, mikor a fák ritkulni kezdtek az út a talpam alatt pedig enyhén emelkedett.
Ahogy haladtam felfelé és a fák egyre jobban fogytak, hirtelen meghallottam a tenger morajlását. Valahol a közelben sirályok körözhettek, néha-néha felrikoltott egy.
A hullámok nekicsapódtak a szikláknak és én szinte nyakamat törve tettem meg az utolsó pár métert.
Felérve, hihetetlen látvány tárult elém. Egy sziklaszirten álltam és a gyönyörtől a lélegzetem is elakadt.
A tenger végeláthatatlanul hullámzott fehér habokat vetve a szürkés felszínre. Enyhe szellő fújdogált és a nap sugarai néha-néha áttörtek a komor felhők között, itt ott ezüstösen csillantva meg a víztömeget.
Szemem mohón itta be az alattam elterülő látványt. A fehér homokú, uszadék fákkal megszórt tengerpartot, a kis öblöt, melyet egy erdősáv fogott körbe, mögötte egy kisebb települést, ami mellett egy folyó rohant kacskaringózva a tengerbe.
A táj valószerűtlen gyönyörűsége festőecsetre kívánkozott.
Jó néhány perce állhattam már így, nem tudva betelni a látvánnyal, mikor meghallottam, hogy valaki közeledik mögöttem.
A következő pillanatban a szél irányt váltott és a hátam mögül kezdett fújni. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki érkezett.
Lázadó szívem őrült iramba kezdett, minden porcikám átjárta az a kellemes érzés, ami az elmúlt este a közelében elfogott.
Hirtelen minden korábbi kételyem eloszlott és arcomon boldog mosollyal fordultam az érkező felé.
A látványa mellbeütött. Nappali fényben alaposabban szemügyre vettem és ebben az is segített, hogy most csak a már jól ismert térdnél levágott farmert viselte, a pólója, amit a nadrág derekába tűzött, hanyagul lógott a fenekére. Lenyűgözött széles válla, hatalmas mellkasa, erős, hosszú karja és óriás tenyere.
Elpirulva figyeltem izmai játékát, ahogy az utolsó pár lépést megtette felém.
- Szia! - köszönt rám könnyedén és meleg tekintete az arcomat fürkészte.
- Szia, nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. – válaszoltam. Mire Ő elmosolyodott.
- Én itt lakom. - közölte, majd kezeit a vállamra rakva megfordított. Ismét szembetaláltam magam a lenyűgöző panorámával. Ő még mindig  mögöttem állt, mellkasa súrolta a hátamat, a testéből áradó hő körbeölelt, közelsége elbódított, így nem is bántam mikor hátulról átkarolt és még közelebb húzott magához.
- Ez itt La Push - mutatott szabad kezével végig a tájon és a hangjából elégedettség és szeretet sütött. Apránként megnevezett mindent, a kis település a rezervátum az otthona, a gyönyörű part First Beach a már korábban említett tábortüzes bulik helyszíne, a folyót pedig Quileute River-nek hívják.
- Ez pedig, ahol állunk a kedvenc ugróhelyünk. - fejezte be.
- Ezt nem mondod komolyan? Hogy te innen leugrasz?- kérdeztem, miután ismét lenéztem a mélybe.
- Pedig de és nem csak Én. Általában csapatostól jövünk a haverokkal.
- Őrültség. Ez veszélyes lehet…
- Hát nem éppen, tudod ha itt nősz fel, ezen kívül nem sok szórakozást találsz, persze vannak akik csak az alattunk lévő szikláról ugranak, de mi imádjuk a veszélyt. - közölte magabiztosan arcán egy pajkos félmosollyal.
- Igen, ebben biztos voltam...- kissé cinikus válaszomon hangosan felnevetett, amire egész testem jólesően megborzongott. Hirtelen ötlettől vezérelve határozottan kimondtam, ami az eszembe jutott:
- És Mr. Veszélyes, lenne kedve még egy kis idegenvezetéshez?